Pintér Tibor (Tibor Pinter) Budapest, 1954. november 21. –
Azt
hittem, megérkezel…
Azt hittem, megérkezel.
Azon az úton jössz, a régi erdőn.
Te, aki hozzám tartoztál
szüntelen s mindörökkön.
A patakon, a sekélyen keresztül
s felbukkansz valós téridőnkben.
Azt hittem, hazajutsz végül.
Furcsa képei egy álombeli
impériumnak:
fagyott,középkék könnyezés,
megkopott, mocskos havak,
butára dadogott, értelmetlen
frázisok.
Azt hittem, átlábolsz.
Át a sós idő – óceánon,
remegőn, csodára várón.
Mint az egyszeri, abban a mesében:
riadva olcsó képzetektől,
visszatalálsz a rengetegből.
Azt hittem, engesztelődtél.
Megtérsz. Páncélod – sisakod elhajítod,
repüljenek zugokba szét a maszkok,
s kardodról immár nem vér csepeg:
bódító balzsam, gyógyító nektár.
Szent jövője egy sosemvolt múltnak.
Verovao sam, stićićeš...
Verovao
sam, stićićeš.
Na
onoj staroj cesti ćeš doći, preko starog šumarka.
Ti,
koja si neprekidno i
zavek
meni pripadala.
Preko
potoka, plićaka u stvarnom
prostranom
vremenu ćeš se pojaviti.
Verovao
sam da ćeš naposletku stići kući.
Čudne
slike jedne imperije
snova:
smrznut,
srednjeplav plač,
pohabani,
prljavi snežni nanosi,
do
bedastoće mucane, nerazumne
fraze.
Verovao
sam, prećićeš.
Preko
slanog vremena – okeana,
drhtajući,
čekajući čudo.
Kao
negdašnji u onoj priči:
od
jeftinih predodžbi zastrašeno
naćićeš
put povratka iz prašume.
Verovao
sam, pomirila si se.
Pokajaćeš
se. Odbacićeš štit – kacigu,
neka
razlete u zakutke one maske,
s
tvoje sablje više ne krv kapa:
opojni
balsam, lekovit nektar.
Sveta
budućnost jedne nepostojeće prošlosti.
Prevod: Fehér Illés
Credevo
che saresti arrivata...
Credevo che saresti arrivata.
Attraverso il bosco vecchio,sulla stessa strada.
Tu che mi appartenevi
in ogni istante e per l’eternità.
Attraverso il ruscello, guadando il fondo basso,
spuntando nel nostro reale spazio temporale.
Credevo, che finalmente saresti ritornata a casa.
Strane immagini dell’impero
onirico:
lacrimazione bluastra congelata,
consunta neve sporca,
insensate frasi stupidamente
balbettate.
Credevo, che ce l’avresti fatta.
Attraverso l’oceano - tempo salato,
tremando, aspettando il miracolo.
Come il tale, nella favola:
spaventata delle rappresentazioni
mediocri,
ritrovando la strada dalla foresta.
Credevo, eri diventata più conciliante.
Che sei cambiata. Che gettavi il tuo casco – scudo,
volino pure le maschere nei cantucci,
che dalla spada tua oramai non gocciola più sangue:
balsamo inebriante, nettare curativo.
Futuro sacro di un passato mai esistito.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése