Keresés ebben a blogban

2014. április 13., vasárnap

Pintér Tibor Azt hittem, megérkezel… – Verovao sam, stićićeš... – Credevo che saresti arrivata...



Pintér Tibor (Tibor Pinter) Budapest, 1954. november 21. –


Azt hittem, megérkezel…

Azt hittem, megérkezel.
Azon az úton jössz, a régi erdőn.
Te, aki hozzám tartoztál
szüntelen s mindörökkön.
A patakon, a sekélyen keresztül
s felbukkansz valós téridőnkben.

Azt hittem, hazajutsz végül.
Furcsa képei egy álombeli
                                      impériumnak:
fagyott,középkék könnyezés,
megkopott, mocskos havak,
butára dadogott, értelmetlen
                                      frázisok.
Azt hittem, átlábolsz.
Át a sós idő – óceánon,
remegőn, csodára várón.
Mint az egyszeri, abban a mesében:
riadva olcsó képzetektől,
visszatalálsz a rengetegből.

Azt hittem, engesztelődtél.
Megtérsz. Páncélod – sisakod elhajítod,
repüljenek zugokba szét a maszkok,
s kardodról immár nem vér csepeg:
bódító balzsam, gyógyító nektár.
Szent jövője egy sosemvolt múltnak.


Verovao sam, stićićeš...

Verovao sam, stićićeš.
Na onoj staroj cesti ćeš doći, preko starog šumarka.
Ti, koja si neprekidno i
zavek meni pripadala.
Preko potoka, plićaka u stvarnom
prostranom vremenu ćeš se pojaviti.

Verovao sam da ćeš naposletku stići kući.
Čudne slike jedne imperije
                                         snova:
smrznut, srednjeplav plač,
pohabani, prljavi snežni nanosi,
do bedastoće mucane, nerazumne
                                                   fraze.
Verovao sam, prećićeš.
Preko slanog vremena – okeana,
drhtajući, čekajući čudo.
Kao negdašnji u onoj priči:
od jeftinih predodžbi zastrašeno
naćićeš put povratka iz prašume.

Verovao sam, pomirila si se.
Pokajaćeš se. Odbacićeš štit – kacigu,
neka razlete u zakutke one maske,
s tvoje sablje više ne krv kapa:
opojni balsam, lekovit nektar.
Sveta budućnost jedne nepostojeće prošlosti.

                             Prevod: Fehér Illés


Credevo che saresti arrivata...

Credevo che saresti arrivata.
Attraverso il bosco vecchio,sulla stessa strada.
Tu che mi appartenevi
in ogni istante e per l’eternità.
Attraverso il ruscello, guadando il fondo basso,
spuntando nel nostro reale spazio temporale.

Credevo, che finalmente saresti ritornata a casa.
Strane immagini dell’impero
                                    onirico:
lacrimazione bluastra congelata,
consunta neve sporca,
insensate frasi stupidamente
                                    balbettate.

Credevo, che ce l’avresti fatta.
Attraverso l’oceano - tempo salato,
tremando, aspettando il miracolo.
Come il tale, nella favola:
spaventata delle rappresentazioni
mediocri,
ritrovando la strada dalla foresta.

Credevo, eri diventata più conciliante.
Che sei cambiata. Che gettavi il tuo casco – scudo,
volino pure le maschere nei cantucci,
che dalla spada tua oramai non gocciola più sangue:
balsamo inebriante, nettare curativo.
Futuro sacro di un passato mai esistito.

                             Traduttore: Cikos Ibolja

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése