Fodor András (Andraš Fodor)
Kaposmérő, 1929. február 27. – Fonyód, 1997. június 27.
Gyújtogatók
Annyi gorombaságot
vágott fejemhez, annyi súlyt
próbált nyakam köré kampolni,
rándítottam a vállamon:
„Keresd a vétkest
másban!
Én megyek!”
De utánam futott, de visszarántott.
„Mondok ennél még cifrábbakat is,
mert valakinek el kell mondani,
mert csak az érzékenyt érdemes ütni, mert
csak azt
gyötörhetjük meg, akit szeretünk.”
És mint megerjedt hulladék
rogyott közénk a csőd:
kupacba minden eltussolt hazugság,
a nagyotakarás lenyaklott pózai,
az elveszett atyák kiszikkadt múmiái,
farkastorkú fiúk sivár istenkedése,
tetőtlen gerendák alatt
a törmeléken tombolás,
a megerőszakolt idő,
üvegbe-bénult tájak,
az esztelen száguldozástól
érvénytelenné gyűrt szabadság,
üres álcákként pöndörült arcok,
lányok fürtökbe csavargó ujja,
a kétségbeesés mögött
a kihívó szemérem
bozótos árka,
céltalan vadon.
S minden hazák és minden út
végén a testesült hiány,
az örök hontalanság…
És mert nem volt hová menekedni
torlódó szégyenünk alól,
hagytuk, ahogy az indulat
átlobban rajta,
áldozati máglyán.
S mint tetten ért gyújtogatók
hunyorgó-tehetetlen,
kormos szemöldökkel meredtünk
a vallató hajnal szemébe.
Potpaljivači
Toliko grubosti
mi je prišila, toliko tegova
pokušala oko vrata mi namotati,
trgnuo s ramenima:
„U nekom drugom traži
krivca!
Odlazim!“
Al je pošla za mnom, povukla me.
„Reći ću ti još puno toga
jer nekome se mora reći,
jer samo osećajnog se isplati tući, jer
samo
voljenog možemo mučiti.“
I poput uzavrelog otpada
među nama propast sjala:
u gomili svaka zataškana laž,
stavovi zapele megalomanije,
isušene mumije izgubljenih sveštenika,
jalovo veličanje momaka s vučjim gušama,
bančenje na otpacima
ispod nepokrivenih greda,
silovano vreme,
ustakljeni krajolici,
od besumočne jurnjave
do uništenja zgužvana sloboda,
lica poput praznih krabulja,
u viticama potucajući prsti devojaka,
iza očaja ševarom
obrasli jarak
izazovne čednosti,
besciljna prašuma.
I na kraju svakog zavičaja i svake
ceste utelovljena oskudica,
večno beskućništvo...
Jer od nagomilane sramote
nije nađeno utočište,
pustili da na uzrujanosti,
na žrtvenoj lomači
pregori.
I kao na delu uhvaćeni potpaljivači
žmiravo-nemoćno,
garavim obrvama zurili
u ispitivačke oči zore.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése