Keresés ebben a blogban

2014. május 1., csütörtök

Juhász Ferenc Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb – Četvrtak, dan praznoverja: kad je najteže – The day of superstitions


Juhász Ferenc – Ferenc Juhas (Szklenár András festménye)
Biatorbágy, 1928. augusztus 16. –




Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb


A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten:
az Oktogonon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog,
Lábamnál olaj-szivárvány-patakok
és föltorlódott esőhólyagok.
Mint mozgékony-bőrű kaméleonok
agyag-csipkekorsó szeme forog
a nyüzsgő buborék-állatok
vízhártya-szeme.
Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog,
színét cseréli szín után.
Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok.
Ez a tér a virágzó kő-magány
Galapagos-szigete.

Magam vagyok.

A tér, mint kivilágított óriáskerék forog,
hajói: taxik, autóbuszok, villamosok,
ablakai: a kirakatok,
ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.

Kiáltoznak az újságárusok.
Hallgatnak a virágárusok.

Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik
a csönd állatfényvirágait,
az éj pillanat-lényeit,
elektromosság-szörnyeit.

Szívem az égre feszítve látja sorsát:
mint óriás szines agyvelő,
villany-térkép vibrál fölöttem:
Magyarország.

A fénypont-falvak, városok,
mint agysejtek, velő-dúcok,
a villanygolyók: a kék erek,
tekervényei fénylenek.

Jaj, emberek!

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Nem átkozom magam.
Nem siratom.

S itt is, ott is az esőben kivirágzik
a tető, a fal, az ég:
fénypókhálóban fénypókocska,
s fény-sejttódulással mozogva
a hirdetések mimóza-levele
nyílik, elfordúl, összehúzódik,
mint mélytengerí rózsa-állat feje,
ha ringatózik,
tapogatózik.

Segíts, meg, emberiség!

S az eső kristály-páfrányai alatt,
mint celofán-ősállatok:
nylon-köpenyek, gumikabátok,
átlátszó műanyag-zsákok
zizegnek, zörögnek, izzanak.

Gyíkbőrbe bújt asszonyok,
kígyóbőrbe bújt férfiak.

És éhesek.
És szomjasak.

Kék, zöld, sárga, piros arccal
tolonganak.

Ki tudja, hogy itt vacogva állok?
Kinek vegyek most virágot?
Hol vannak a jóbarátok?
Ki hallja meg, ha kiáltok?

Nézem az esőt
téged keresve.
Hívlak kékülő szavakkal.

És piros, sárga, zöld
fényvonalakkal
óriás söröskorsót
rajzol az esőbe az este.
Megszületik az elmúlásba esve.

Aranykorsóban aranysör pezseg,
aranykorsó okád villany-fürtöket.
Csurog a nyálkás kövezetre
a foszforhab, villanyfoszfor.

Hová megyek?
Mit énekelek?

"Ments meg uram engem a gonosztól!"

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
El kéne szaladni.
Itt kéne maradni.

Őgyelgek a villanysörhabon.
Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne,
ordítoznék, de mindenki kinevetne.
És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország,
feküdnék neon-agyadon.
hogy lássák az átsugárzott bordák
között megdagadt szívemet.
Amely tied.

De nem szabad. De nem lehet.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Én nem kiáltok,
nem mondok átkot,
csak állok az esős szivárvány-vadonban,
szájamból nagyanyám szava lobban:
"Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól,
ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágról,
ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól,
ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!"

De kinek motyogok, kinek beszélek?
Kit ment meg a haláltól az ének?
Hiszen én istent nevetve megtagadtam,
tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam.
Lángomat isten-nagyra csavartam:
világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással,
zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással.
S most befonják fejemet
a piros, kék, zöld villany-gyökerek.
Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik,
mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít.

Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Mit akarok?
Mit akartam?
Magamat szívedbe kapartam,
mint akna-tűzben a föld-anya
hasába a bozontos-arcú kis katona:
fölötte fény-halálfejek,
fém-levelek,
körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek,
hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok,
szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok.

Mint embrió
kuporgok ősszecsavartan lüktető, véres dzsungeledben:
ringatnak a lágyan-mozgó bordák,
verdes vér-zuhatagod sistergése,
a belek zsíros, fodros remegése,
hallgatom, hogy dolgozik, forr
a máj, a vese, a tüdő, a foszfor,
nyitott szemem látja belső éjedet,
s érzi átderengő testedet
tapogató-csáp-szemem.
Világűröm vagy, s mélytengerem.

Magam vagyok,

Veled vagyok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.
Kiforognak a mélyből a fény-állatok.
S a villany-medúza-Magyarország,
a tenger agya libeg fölöttem,
s úszik a világűr-medúza: a földgolyó
a tejút-öbölben.

Én elhiszem
hogy puha álcádat leveted,
megépűl hited,
s arany-mozaik szárnyaid kibontod,
kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból,
kitinszerkezete megszikkadt, megszilárdúl,
hártyája megszárad, kifeszűl,
hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból,
s az idő méhe csöndesen bezárúl.
Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod.

Itt állok egyedűl.
Ázott fejemet lehajtom.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.

S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan,
a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.

Četvrtak, dan praznoverja: kad je najteže

Trećeg dana je najteže, trećeg dana.

Setno tumaram na stenovitom-električnom-ostrvu:
na Oktogonu.
Četvrtak je uveče.
Ne proklinjam sebe.
Ne oplakujem.

Plava, žuta, zelena, crvena kiša lije,
Uz nogu su mi uljani potoci duge
i nagomilani plikovi kiše.
Kao oči nalik od gline ispletenom krčagu
kamelona sa okretnom kožom se vrte
oči od vodenih opni
užurbanih životinja-mehura.
Naboraju im se kože od sjajnog samta
boju za bojom menjaju.
Gomilaju se gušteri kiše sa crvenim krestama.
Stenovita samoća u cvatu je taj trg,
ostrvo Galapagosa.

Sam sam.

Trg se poput osvetljenog golemog koluta vrti,
njegove lađe su: taksi, autobusi, tramvaji,
prozori: izlozi,
flandre: gladiole s otkrivenim polenima.

Plava, žuta, zelena, crvena kiša lije.

Prodavci novina uzvikuju.
Prodavci cveća šute.

Iznad drveća, krovova, dimnjaka metalni skeleti dižu
sjaj cveća tišine,
tren bića noći,
električne grdosije.

Srce mi svoju sudbu na nebo razapeto vidi:
kao ogroman šareni mozak
nad mnom električna mapa vibrira:
Mađarska.

Snopovi vetlosnih tačaka sela,
gradova kao moždane ćelije,
ganglioni, električne kugle:
plave žile svetle.

Jao, ljudi!

Trećeg dana, trećeg dana je najteže.

Ne proklinjam sebe.
Ne oplakujem.

I tu, i tamo behari u kiši
krov, zid, nebo:
u paučini od svetla pauk od svetla,
i gomilanjem pomičnih svetlosnih ćelija
otvaraju se, okreću se, skupljaju se
mimoza-listovi reklama,
kao glava ruže-životinje sa dna mora
ako se zaljulja,
ispipava.

Čovečanstvo, pomozi mi!

I ispod kristalnih paprata kiše
kao praživotinje od celofana:
gumeni ogrtači, najlonkabanice,
prozirne plastične vreće
šuštaju, zveketaju, znoje se.

Žene uvučene u kožu guštera,
muškarci uvučeni u kožu zmije.

I gladni su.
I žedni su.

Plavim, zelenim, žutim, crvenim obrazima
se tiskaju.

Ko zna da tu drhteći stojim?
Cveće kome da kupim?
Gde su mi jarani?
Moj uzvik ko će čuti?

Tebe tražeći
promatram kišu.
Plavkastim rečima te zovem.

I crvenim, žutim, zelenim
šarama svetlosti
veče u kišu
ogromnu kriglu piva crta.
U prolaženje padajući se rodi.

U zlatnoj krigli zlatno pivo penuši,
zlatna krigla električne lokne bljuje.
Fosforna pena, električan fosfor
curi na memljivu kaldrmu.

Kuda idem?
Šta pevam?

„Gospode spasi me od zlikovca!”

Trećeg dana, trećeg dana je najteže.
Trebalo bi otrčati.
Trebalo bi ostati.

U električnoj peni tumaram.
Bar da poput deteta koji nešto želi vrištim,
vrištao bi ali bi me ismejali.
I popeo bi se na tebe Mađarsko pletenico od električnih žila,
na neonskom mozgu bi ti ležao
da bi mi se nabreklo srce
među prosvetljenim rebrima videlo.
Koje tebi pripada.

Ali se ne sme. Ali se ne može.

Trećeg dana, trećeg dana je najteže.

Ne vičem,
ne proklinjam,
tek u prašumi-duge kiše stojim,
u ustima mi bakine reči plamte:
„Gospode, spasi me od Jednorognog konja, Četvorogrudne ptice,
gospode, spasi me od Krljušastog ovna, Cvilećeg cveta,
gospode, spasi me od Lajave žabe, Kopitastog anđela,
gospode spasi me, spasi me od zlikovca!”

Ali kome mrmljam, kome pričam?
Koga će pesma od smrti spasiti?
Pa ja sam boga olako porekao,
slabinu sam mu trnovitom granom tukao i otrčao.
Svoj plamen na bogomdatu veličinu šarafio:
u njemu svetske bube se opnastom balenjem,
zelenim šuštanjem suza, zelenim bubrenjem prže.
I sad mi glavu
crveni, plavi, zeleni električni koreni upleću.
Odvaljena lila brada električnog čoveka curi na me,
kao svežanj nagomilanih pipaka guši, prekrije.

Dobro znam, tek ti mi možeš pomoći.
Trećeg dana, trećeg dana je najteže.

Šta želim?
Šta sam hteo?
U tvoje srce sam se uvukao
kao neočešljan mladi vojnik
u jeku paljbe u utrobu zemlje:
nad njim su mrtvačke glave svetla,
metalni listovi,
oko njega fontane od rubina, muhe krvi,
provalije od mesa sige, liani kljucajućih žila,
kapci od duge, vrteći cvetovi očnih jabučica.

Poput embriona
čučam u tvojoj živosmotanoj, krvavoj prašumi:
mekopomična rebra me ljuljaju,
prštanje brzaka krvi, masni, kudravi
drhtaji creva me lupkaju,
slušam kako rade, ključaju
bubrezi, pluća, jetra, fosfor,
vidim tvoju unutrašnju noć,
moja ticala-pipkovi-oči
osećaju tvoje prozirno telo.
Moja vasiona si i dub mora.

Sam sam.

S tobom sam. 

Plava, žuta, zelena, crvena kiša lije.
Životinje svetla se iz dubine izvrću.
Iznad mene elektrika-meduza-Mađarska,
mozak mora leluja
i vasiona-meduza: zemaljska kugla
u zalivu kumove slame plovi.

Ja verujem
da skidaš meku obrazinu,
izgradi ti se vera
i raširiš zlatna-mozaik krila,
odmotavaš iz sluzavog, mekanog lepka,
osuši se, očvrsne kitinska konstrukcija,
usahne, razapinje njeno opno,
i kako istupiš iz bljuzgavice plavkastih žila
tiho se zatvara maternica vremena.
Jer znam, moja sudba je tvoja sudba.

Sam stojim ovde.
Saginjem pokislu glavu.

Trećeg dana, trećeg dana je najteže.
Četvrtak je uveče.
Ne proklinjam sebe.
Ne oplakujem.

I pokislo, za život rešeno, u plavoj, zelenoj,
crvenoj kiši, u eri socijalizma kući krenem.

                             Prevod: Fehér Illés


The day of superstitions 

On the third day, it’s most difficult, on the third day.
I don’t curse
and feel no self-pity.
I just
stand on this octagonal
electric-stone-isle this evening. It’s Thursday.

Blue, yellow, green, red rain’s falling,
An oil rainbow-river’s running at my feet
with jostling bubbles.
Their living skin, like that of chameleons moving
their filmy eyes rotate
their velvety texture creases
mutating they are changing their colour.

Like red-headed rain lizards they
crawl on top of each other while
making this place a blossoming stone-solitude
Galapagos isle.

I am alone.

The place like a giant wheel turns around;
it has ships: trams, taxis, buses,
it has windows, shipwindows,
it has prostitutes: phallic gladioli.

Blue, yellow, green, red rain’s falling.

The newsvendors are shouting.
The flowergirls are silent.

Metallic structures lift
Night flowers of silence
Night neon beasts
high above all roofs, chimneys and trees.

My heart, stretched to the sky
looks at its own fate:
Above me, like a giant brain
an electric map vibrates.
Hungary.
The small dots are braincells
and places; each is a small city.
The light rivers blue veins
Glittering in their tangles.

Oh everyone!

On the third day, it’s most difficult, on the third day.

I don’t curse
and feel no self-pity.

But help me everyone, help me humanity.

Look, here and there in the rain
walls and roofs blossom, look at the sky:
the spider of light in its cobweb of light
is moving amoeba-like.
Ads open and close
shrink like mimosa leaves
like starfish when
they float
and grope around.

Nylon and plastic mats tussle
under the crystal-fem of the rain
each is a monster celophane
and together they swish and rustle.

Women hidden in hides of lizards,
Men hidden in hides of snakes,

And hungry
and thirsty.

Blue green yellow red faces
hurry.

Who knows that my teeth chatter?
For whom should I buy the flower?
Where are the friends who would listen
When I cry out, “Listen, I say, listen.”

I look at the rain
and search for you
with cold blue words I call for you
Hungary.

And red yellow green
lines of light
from the shape of a giant pint
of beer drawn out of the night to fall in rain
To evanescence.

Golden beer in a golden mug golden mug spouts shining slugs the drops drip down on the slimy floor froth of light voltage phosphorus. What song should I sing
and where should I go?

„O Lord deliver me from evil!”
On the third day, it’s most difficult, on the third day.
I should stay here.
I should run away.

I linger on the electric froth of beer.
How I would cry out
how I would cry out like a child
if everyone would not laugh at me.
How I would climb upon you, electric-current-Hungary,
How I would lie upon your neon-brain
so that the x-rayed ribs
would show up my swollen heart
which is yours.

But I mustn’t, it’s forbidden.

On the third day, it’s most difficult, on the third day.

I don’t shout
I don’t curse
I just stand in the rainy rainbow wilderness
my grandmother’s words spurt from my lips:
„Deliver me Lord from the Unicorn, from the Fourbreasted Bird,
deliver me Lord from the Snakescaled Ram, from the Howling Flower,
deliver me Lord from the Barking Frog from the Blackhoofed Angel
deliver me from evil amen.”

But for whom should I mumble it, who wants to know?
Would I save anyone from death with my song?
Laughing I have denied my God
his loins I flogged and ran like a dog
turning up my flame to outshine God:
world-worms broil in it slimily
with green bubbles green tear sizzles,
and the red green blue electric roots
enlace my head.
Electric man’s long lilac beard
flows down around and over and chalks me.

Only you can help me. I know it well enough.
On the third day, it’s the most difficult, on the third day.

What do I want?
What did I want?
Into your heart I scratched myself
like the hairy little soldier under shell-fire
scratched himself into mother earth:
above him skulls of light
metallic leaves
blood-flies, ruby fountains around and
cool stalagnite gorges, rotating eyeball-flowers about.

Like am embryo
in pulsating bloody jungles
I lie here folded up:
in you I rool with the rhythm
of the gently moving ribs.
I listen to the rumble of your blood-fall
to the minute trembling of your bowels
to the working sounds of your kidneys, your liver and lungs.
With my open eyes I see your inner night
your looming body
is touched by my feeler eyes.
You are the depth of the ocean and the height of space.

I am alone.

I am with you.

Blue, yellow, green red rain’s falling
Light-animals crawl out from the deep.
And like the ocean brain of electric jellyfish
Hungary billows above me;
the globe, this space-jellyfish floats at the bay
of the Milky Way.
I believe
that if you cast
your soft grub off
you will build your faith again;
unfold your wings of gold
uncoil them from the slimy muck.
Let them dry and harden once and again
and when the wings stretch
and the womb of time silently closes
and you throb up from blue-veined sludge
I know that my fate is also yours.

Here I stand alone
Bowing my wet head.
On the third day, it’s most difficult, on the third day.
It’s Thursday night tonight.
I don’t curse
and feel no self-pity.

And wet to the skin I start for home,
In the blue green red rain, in the age of socialism.

                             Translated by Thomas Kabdebo


1 megjegyzés: