Juhász Ferenc A mindenség szerelme* – Ljubav svemira**

Juhász Ferenc

Biatorbágy, 1928. augusztus 16. – Budapest, 2015. december 2.

 A mindenség szerelme*

Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,

hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben volt a hang, és nem tudta még,

hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben volt a köd, és nem tudta még,

hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben a vágy csak önmagara várt még...

lassan, tompán, mélyéböl remegve.

Kezdetben nem voltál Te sem,

csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető,

lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat

világ-tűz, vízözön,

ismeretlen és titkos robbanások,

május-szagú álmok, test-nélküli vallomások...

.

Én nem kutattalak, mint csillagász az égen

egy új csillagot.

Matematikával, képlettel, logikával

számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,

csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől,

társak között, még láthatatlanul.

Mert kezdetben nem voltál Te sem,

csak a vágy volt...

És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,

robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,

de még csak reszketés, sejtelem

voltál te is, voltam én is szívedben,

mégis tudtalak,

tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,

hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,

mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,

mert ehhez az értelem kevés,

és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás,

mint az órával mérhető idő,

s az órával mérhető elektromosság.

És mégis tudtalak,

fölfogtalak és vártalak,

tudtalak léttelenül,

mert kezdetben közös volt minden elem,

mert kezdetben én is a csönd virága voltam,

mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,

kezdetben csak a vágy volt,

ahonnan fölszabadultál...

*Kiragadott részletek

Forrás: http://szalmavirag.blog.hu/2010/06/17/juhasz_ferenc_a_mindenseg_szerelme

Ljubav svemira**

U početku je tišina bila i još nije znala

voleti zašto želi...

U početku je glas bio i još nije znao

voleti zašto želi...

U početku je magla bila i još nije znala

voleti zašto želi...

U početku čežnja je sama sebe čekala...

polako, tupo, iz vlastite dubine drhtajući.

U početku ni Ti nisi bila,

samo je čežnja bila, bez kostura, drhtava,

blaga buna, poput smole gusta, vruća želja

vatra sveta, potop,

nepoznate i tajne eksplozije,

snovi mirisom maja, bestelesna priznanja...

I poput astronoma novu zvezdu na nebu

nisam te istraživao.

Matematikom, formulom, logikom

računavši, da nigde drugde, jedino tamo možeš biti,

jednostavno si tamo, tamo, od iskona,

među drugarima, još nevidljivo.

Jer u početku ni Ti nisi postojala,

samo je čežnja bila...

Ipak sam te osećao, za tebe sam ipak znao,

prema tebi sam se spremao eksplodirati, blistavo te čekao,

ali i ti si tek drhtaj, slutnja

bila, i bio i ja u tvom srcu,

ipak sam znao za te,

u meni je predodređena izvesnost blistala,

da nežno i strahoviti roditi se možeš,

jer verujem, postoji predodređena predodređenost,

jer um je za to nedovoljna,

i prepoznavanje, odluka nije tako svesna cilja

kao satom merljivo vreme,

i satom merljiv elektricitet.

Ipak sam znao za te,

shvatio sam te, čekao sam te,

znao sam te i bez postojanja,

jer u početku svaki elemenat je zajednički bio,

jer u početku i ja sam cvet tišine bio,

jer u početku i Ti si cvet tišine bila,

u početku tek je čežnja bila,

odakle si se oslobodila...

Prevod: Fehér Illés

**Odlomci



Juhász Ferenc Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb – Četvrtak, dan praznoverja: kad je najteže – The day of superstitions



Juhász Ferenc – Ferenc Juhas (Szklenár András festménye)

Biatorbágy, 1928. augusztus 16. –

Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten:
az Oktogonon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog,
Lábamnál olaj-szivárvány-patakok
és föltorlódott esőhólyagok.
Mint mozgékony-bőrű kaméleonok
agyag-csipkekorsó szeme forog
a nyüzsgő buborék-állatok
vízhártya-szeme.
Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog,
színét cseréli szín után.
Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok.
Ez a tér a virágzó kő-magány
Galapagos-szigete.

Magam vagyok.

A tér, mint kivilágított óriáskerék forog,
hajói: taxik, autóbuszok, villamosok,
ablakai: a kirakatok,
ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.

Kiáltoznak az újságárusok.
Hallgatnak a virágárusok.

Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik
a csönd állatfényvirágait,
az éj pillanat-lényeit,
elektromosság-szörnyeit.

Szívem az égre feszítve látja sorsát:
mint óriás szines agyvelő,
villany-térkép vibrál fölöttem:
Magyarország.

A fénypont-falvak, városok,
mint agysejtek, velő-dúcok,
a villanygolyók: a kék erek,
tekervényei fénylenek.

Jaj, emberek!

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Nem átkozom magam.
Nem siratom.

S itt is, ott is az esőben kivirágzik
a tető, a fal, az ég:
fénypókhálóban fénypókocska,
s fény-sejttódulással mozogva
a hirdetések mimóza-levele
nyílik, elfordúl, összehúzódik,
mint mélytengerí rózsa-állat feje,
ha ringatózik,
tapogatózik.

Segíts, meg, emberiség!

S az eső kristály-páfrányai alatt,
mint celofán-ősállatok:
nylon-köpenyek, gumikabátok,
átlátszó műanyag-zsákok
zizegnek, zörögnek, izzanak.

Gyíkbőrbe bújt asszonyok,
kígyóbőrbe bújt férfiak.

És éhesek.
És szomjasak.

Kék, zöld, sárga, piros arccal
tolonganak.

Ki tudja, hogy itt vacogva állok?
Kinek vegyek most virágot?
Hol vannak a jóbarátok?
Ki hallja meg, ha kiáltok?

Nézem az esőt
téged keresve.
Hívlak kékülő szavakkal.

És piros, sárga, zöld
fényvonalakkal
óriás söröskorsót
rajzol az esőbe az este.
Megszületik az elmúlásba esve.

Aranykorsóban aranysör pezseg,
aranykorsó okád villany-fürtöket.
Csurog a nyálkás kövezetre
a foszforhab, villanyfoszfor.

Hová megyek?
Mit énekelek?

"Ments meg uram engem a gonosztól!"

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
El kéne szaladni.
Itt kéne maradni.

Őgyelgek a villanysörhabon.
Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne,
ordítoznék, de mindenki kinevetne.
És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország,
feküdnék neon-agyadon.
hogy lássák az átsugárzott bordák
között megdagadt szívemet.
Amely tied.

De nem szabad. De nem lehet.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Én nem kiáltok,
nem mondok átkot,
csak állok az esős szivárvány-vadonban,
szájamból nagyanyám szava lobban:
"Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól,
ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágról,
ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól,
ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!"

De kinek motyogok, kinek beszélek?
Kit ment meg a haláltól az ének?
Hiszen én istent nevetve megtagadtam,
tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam.
Lángomat isten-nagyra csavartam:
világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással,
zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással.
S most befonják fejemet
a piros, kék, zöld villany-gyökerek.
Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik,
mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít.

Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Mit akarok?
Mit akartam?
Magamat szívedbe kapartam,
mint akna-tűzben a föld-anya
hasába a bozontos-arcú kis katona:
fölötte fény-halálfejek,
fém-levelek,
körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek,
hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok,
szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok.

Mint embrió
kuporgok ősszecsavartan lüktető, véres dzsungeledben:
ringatnak a lágyan-mozgó bordák,
verdes vér-zuhatagod sistergése,
a belek zsíros, fodros remegése,
hallgatom, hogy dolgozik, forr
a máj, a vese, a tüdő, a foszfor,
nyitott szemem látja belső éjedet,
s érzi átderengő testedet
tapogató-csáp-szemem.
Világűröm vagy, s mélytengerem.

Magam vagyok,

Veled vagyok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.
Kiforognak a mélyből a fény-állatok.
S a villany-medúza-Magyarország,
a tenger agya libeg fölöttem,
s úszik a világűr-medúza: a földgolyó
a tejút-öbölben.

Én elhiszem
hogy puha álcádat leveted,
megépűl hited,
s arany-mozaik szárnyaid kibontod,
kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból,
kitinszerkezete megszikkadt, megszilárdúl,
hártyája megszárad, kifeszűl,
hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból,
s az idő méhe csöndesen bezárúl.
Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod.

Itt állok egyedűl.
Ázott fejemet lehajtom.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.

S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan,
a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.

https://pim.hu/hu/media/babonak-napja-csutortok-amikor-legnehezebb

Četvrtak, dan praznoverja: kad je najteže

Trećeg dana je najteže, trećeg dana.

Setno tumaram na stenovitom-električnom-ostrvu:

na Oktogonu.

Četvrtak je uveče.

Ne proklinjam sebe.

Ne oplakujem.

Plava, žuta, zelena, crvena kiša lije,

Uz nogu su mi uljani potoci duge

i nagomilani plikovi kiše.

Kao oči nalik od gline ispletenom krčagu

kamelona sa okretnom kožom se vrte

oči od vodenih opni

užurbanih životinja-mehura.

Naboraju im se kože od sjajnog samta

boju za bojom menjaju.

Gomilaju se gušteri kiše sa crvenim krestama.

Stenovita samoća u cvatu je taj trg,

ostrvo Galapagosa.

Sam sam.

Trg se poput osvetljenog golemog koluta vrti,

njegove lađe su: taksi, autobusi, tramvaji,

prozori: izlozi,

flandre: gladiole s otkrivenim polenima.

Plava, žuta, zelena, crvena kiša lije.

Prodavci novina uzvikuju.

Prodavci cveća šute.

Iznad drveća, krovova, dimnjaka metalni skeleti dižu

sjaj cveća tišine,

tren bića noći,

električne grdosije.

Srce mi svoju sudbu na nebo razapeto vidi:

kao ogroman šareni mozak

nad mnom električna mapa vibrira:

Mađarska.

Snopovi vetlosnih tačaka sela,

gradova kao moždane ćelije,

ganglioni, električne kugle:

plave žile svetle.

Jao, ljudi!

Trećeg dana, trećeg dana je najteže.

Ne proklinjam sebe.

Ne oplakujem.

I tu, i tamo behari u kiši

krov, zid, nebo:

u paučini od svetla pauk od svetla,

i gomilanjem pomičnih svetlosnih ćelija

otvaraju se, okreću se, skupljaju se

mimoza-listovi reklama,

kao glava ruže-životinje sa dna mora

ako se zaljulja,

ispipava.

Čovečanstvo, pomozi mi!

I ispod kristalnih paprata kiše

kao praživotinje od celofana:

gumeni ogrtači, najlonkabanice,

prozirne plastične vreće

šuštaju, zveketaju, znoje se.

Žene uvučene u kožu guštera,

muškarci uvučeni u kožu zmije.

I gladni su.

I žedni su.

Plavim, zelenim, žutim, crvenim obrazima

se tiskaju.

Ko zna da tu drhteći stojim?

Cveće kome da kupim?

Gde su mi jarani?

Moj uzvik ko će čuti?

Tebe tražeći

promatram kišu.

Plavkastim rečima te zovem.

I crvenim, žutim, zelenim

šarama svetlosti

veče u kišu

ogromnu kriglu piva crta.

U prolaženje padajući se rodi.

U zlatnoj krigli zlatno pivo penuši,

zlatna krigla električne lokne bljuje.

Fosforna pena, električan fosfor

curi na memljivu kaldrmu.

Kuda idem?

Šta pevam?

„Gospode spasi me od zlikovca!”

Trećeg dana, trećeg dana je najteže.

Trebalo bi otrčati.

Trebalo bi ostati.

U električnoj peni tumaram.

Bar da poput deteta koji nešto želi vrištim,

vrištao bi ali bi me ismejali.

I popeo bi se na tebe Mađarsko pletenico od električnih žila,

na neonskom mozgu bi ti ležao

da bi mi se nabreklo srce

među prosvetljenim rebrima videlo.

Koje tebi pripada.

Ali se ne sme. Ali se ne može.

Trećeg dana, trećeg dana je najteže.

Ne vičem,

ne proklinjam,

tek u prašumi-duge kiše stojim,

u ustima mi bakine reči plamte:

„Gospode, spasi me od Jednorognog konja, Četvorogrudne ptice,

gospode, spasi me od Krljušastog ovna, Cvilećeg cveta,

gospode, spasi me od Lajave žabe, Kopitastog anđela,

gospode spasi me, spasi me od zlikovca!”

Ali kome mrmljam, kome pričam?

Koga će pesma od smrti spasiti?

Pa ja sam boga olako porekao,

slabinu sam mu trnovitom granom tukao i otrčao.

Svoj plamen na bogomdatu veličinu šarafio:

u njemu svetske bube se opnastom balenjem,

zelenim šuštanjem suza, zelenim bubrenjem prže.

I sad mi glavu

crveni, plavi, zeleni električni koreni upleću.

Odvaljena lila brada električnog čoveka curi na me,

kao svežanj nagomilanih pipaka guši, prekrije.

Dobro znam, tek ti mi možeš pomoći.

Trećeg dana, trećeg dana je najteže.

Šta želim?

Šta sam hteo?

U tvoje srce sam se uvukao

kao neočešljan mladi vojnik

u jeku paljbe u utrobu zemlje:

nad njim su mrtvačke glave svetla,

metalni listovi,

oko njega fontane od rubina, muhe krvi,

provalije od mesa sige, liani kljucajućih žila,

kapci od duge, vrteći cvetovi očnih jabučica.

Poput embriona

čučam u tvojoj živosmotanoj, krvavoj prašumi:

mekopomična rebra me ljuljaju,

prštanje brzaka krvi, masni, kudravi

drhtaji creva me lupkaju,

slušam kako rade, ključaju

bubrezi, pluća, jetra, fosfor,

vidim tvoju unutrašnju noć,

moja ticala-pipkovi-oči

osećaju tvoje prozirno telo.

Moja vasiona si i dub mora.

Sam sam.

S tobom sam. 

Plava, žuta, zelena, crvena kiša lije.

Životinje svetla se iz dubine izvrću.

Iznad mene elektrika-meduza-Mađarska,

mozak mora leluja

i vasiona-meduza: zemaljska kugla

u zalivu kumove slame plovi.

Ja verujem

da skidaš meku obrazinu,

izgradi ti se vera

i raširiš zlatna-mozaik krila,

odmotavaš iz sluzavog, mekanog lepka,

osuši se, očvrsne kitinska konstrukcija,

usahne, razapinje njeno opno,

i kako istupiš iz bljuzgavice plavkastih žila

tiho se zatvara maternica vremena.

Jer znam, moja sudba je tvoja sudba.

Sam stojim ovde.

Saginjem pokislu glavu.

Trećeg dana, trećeg dana je najteže.

Četvrtak je uveče.

Ne proklinjam sebe.

Ne oplakujem.

I pokislo, za život rešeno, u plavoj, zelenoj,

crvenoj kiši, u eri socijalizma kući krenem.

                             Prevod: Fehér Illés

The day of superstitions 

On the third day, it’s most difficult, on the third day.
I don’t curse
and feel no self-pity.
I just
stand on this octagonal
electric-stone-isle this evening. It’s Thursday.

Blue, yellow, green, red rain’s falling,
An oil rainbow-river’s running at my feet
with jostling bubbles.
Their living skin, like that of chameleons moving
their filmy eyes rotate
their velvety texture creases
mutating they are changing their colour.

Like red-headed rain lizards they
crawl on top of each other while
making this place a blossoming stone-solitude
Galapagos isle.

I am alone.

The place like a giant wheel turns around;
it has ships: trams, taxis, buses,
it has windows, shipwindows,
it has prostitutes: phallic gladioli.

Blue, yellow, green, red rain’s falling.

The newsvendors are shouting.
The flowergirls are silent.

Metallic structures lift
Night flowers of silence
Night neon beasts
high above all roofs, chimneys and trees.

My heart, stretched to the sky
looks at its own fate:
Above me, like a giant brain
an electric map vibrates.
Hungary.

The small dots are braincells
and places; each is a small city.
The light rivers blue veins
Glittering in their tangles.

Oh everyone!

On the third day, it’s most difficult, on the third day.

I don’t curse
and feel no self-pity.

But help me everyone, help me humanity.

Look, here and there in the rain
walls and roofs blossom, look at the sky:
the spider of light in its cobweb of light
is moving amoeba-like.
Ads open and close
shrink like mimosa leaves
like starfish when
they float
and grope around.

Nylon and plastic mats tussle
under the crystal-fem of the rain
each is a monster celophane
and together they swish and rustle.

Women hidden in hides of lizards,
Men hidden in hides of snakes,

And hungry
and thirsty.

Blue green yellow red faces
hurry.

Who knows that my teeth chatter?
For whom should I buy the flower?
Where are the friends who would listen
When I cry out, “Listen, I say, listen.”

I look at the rain
and search for you
with cold blue words I call for you
Hungary.

And red yellow green
lines of light
from the shape of a giant pint
of beer drawn out of the night to fall in rain
To evanescence.

Golden beer in a golden mug golden mug spouts shining slugs the drops drip down on the slimy floor froth of light voltage phosphorus. What song should I sing
and where should I go?

„O Lord deliver me from evil!”
On the third day, it’s most difficult, on the third day.
I should stay here.
I should run away.

I linger on the electric froth of beer.
How I would cry out
how I would cry out like a child
if everyone would not laugh at me.
How I would climb upon you, electric-current-Hungary,
How I would lie upon your neon-brain
so that the x-rayed ribs
would show up my swollen heart
which is yours.

But I mustn’t, it’s forbidden.

On the third day, it’s most difficult, on the third day.

I don’t shout
I don’t curse
I just stand in the rainy rainbow wilderness
my grandmother’s words spurt from my lips:
„Deliver me Lord from the Unicorn, from the Fourbreasted Bird,
deliver me Lord from the Snakescaled Ram, from the Howling Flower,
deliver me Lord from the Barking Frog from the Blackhoofed Angel
deliver me from evil amen.”

But for whom should I mumble it, who wants to know?
Would I save anyone from death with my song?
Laughing I have denied my God
his loins I flogged and ran like a dog
turning up my flame to outshine God:
world-worms broil in it slimily
with green bubbles green tear sizzles,
and the red green blue electric roots
enlace my head.
Electric man’s long lilac beard
flows down around and over and chalks me.

Only you can help me. I know it well enough.
On the third day, it’s the most difficult, on the third day.

What do I want?
What did I want?
Into your heart I scratched myself
like the hairy little soldier under shell-fire
scratched himself into mother earth:
above him skulls of light
metallic leaves
blood-flies, ruby fountains around and
cool stalagnite gorges, rotating eyeball-flowers about.

Like am embryo
in pulsating bloody jungles
I lie here folded up:
in you I rool with the rhythm
of the gently moving ribs.
I listen to the rumble of your blood-fall
to the minute trembling of your bowels
to the working sounds of your kidneys, your liver and lungs.
With my open eyes I see your inner night
your looming body
is touched by my feeler eyes.
You are the depth of the ocean and the height of space.

I am alone.

I am with you.

Blue, yellow, green red rain’s falling
Light-animals crawl out from the deep.
And like the ocean brain of electric jellyfish
Hungary billows above me;
the globe, this space-jellyfish floats at the bay
of the Milky Way.

I believe
that if you cast
your soft grub off
you will build your faith again;
unfold your wings of gold
uncoil them from the slimy muck.
Let them dry and harden once and again
and when the wings stretch
and the womb of time silently closes
and you throb up from blue-veined sludge
I know that my fate is also yours.

Here I stand alone
Bowing my wet head.
On the third day, it’s most difficult, on the third day.
It’s Thursday night tonight.
I don’t curse
and feel no self-pity.

And wet to the skin I start for home,
In the blue green red rain, in the age of socialism.

                             Translated by Thomas Kabdebo

Juhász Ferenc Látomásokkal áldott életem – Moj priviđenjima blagoslovljen život

Juhász Ferenc (Ferenc Juhas) Biatorbágy, 1928. augusztus 16. –

Látomásokkal áldott életem

Csodák, csodák és látomások,
vad víjjogások, zokogások!

Csodák, csodák, csodák ömölnek
két szememből, mint a könnyek.

Világot-rázó szél nyöszörög
csontvázam pillérei között.

A hús lombjait szüntelen rázza
a létezés lázas látomása.

Szívemet sárkány-foggal rágja
az elmúlás szörnyű csodája.

Halántékomban tűz dörömböl,
kiszakadna a vérkörömből,

ráomlana az éjszakára,
mint a csillagok vér-szakálla.

Tarkómban milliárd meteor hemzseg,
fém-ruhás seregek nyüzsögnek,

sisakos főkkel, vértezett lovakkal,
világ-újító akarattal.

Kínok kopár szikláit érzem,
virágja itt-ott a szemérem,

könny rezeg sóhaj növényi szárán,
átok énekem sebzett Jób-száján.

Pedig nem vágytam látomásra,
csak a magányra, soha másra.

Vágytam egyszerű, tiszta hitre,
ami az embert megsegítse.

Kifakadni, mint a virágok
és meghalni, mint a virágok.

Osztani magamat meg mással,
nem fölperzselni a látomással.

Élni derűsen a fényben
és becsukódni észrevétlen.

Szólni egyszerű, tiszta szókat,
elsiratni az elmúlókat,

ujjongani a születőket,
fagytól óvni a növekedőket,

lenni kosara piros, vak kölyöknek,
szalma-háza a kamasz-rózsatőknek.

Csak úgy, mint az én jó apám volt,
aki maga a tisztaság volt,

a fizetést mindíg haza adta
és volt egy ünneplő kalapja,

amíg a februári este
kezét a mellére szögezte,

orrát a halál kihegyezte,
mint a ceruzát ő, ha elment Pestre.

Volt tiszta könnycsepp, szelíd óhaj,
míg fölitatta a tüdőbaj.

De háborgok, akár a tenger
zöld nyála szikla-bálványokra fölver.

Mélyében látomások nyílnak,
foszforos-csodái a kínnak,

fényt-virágzó szörnyű-szépek,
lomha cápa-libbenések,

remegő, puha bánat-erdők,
világító kék álom-ernyők.

De szorítanak nagy adók,
tejútak kígyó-csontváza lóg

robbanva, derengve a szívemben,
kásásodva és ércesebben.

És téged tudnak csak áldani
végzetem arany-szárnyai,

szíved körűl a fogsorom,
mint bárányba vájt saskarom,

ki úgy viseled e csodát,
mint a tüzes vaskoronát,

mint láva-ömlést gyönge völgy,
te izzó asszony-Dózsa György!

Ki sorsodon úgy cipeled
vadló-sörényű fejemet,

mint viaszrózsát a csiga,
rajtunk mélytenger-éjszaka,

a csillag-rojtos homlokot,
s ujjaiddal elsimítod

a duzzadt, égő éveket,
mint nagyanyám a mirigyeket.

Kin átzúg ez a csoda-zavar,
mint kerten a nyári vihar,

ki ember-módra elviseled
látomásokkal áldott életemet.

Moj priviđenjima blagoslovljen život

Čuda, čuda i priviđenja,

divlja kliktanja i grcanja!

Iz mojih očiju poput suza

sruče čuda, čuda, čuda.

Među stubovima mog kostura

vihor cvili, svet rastura.

Bunovno priviđenje postojanja

razgrantu krošnju mesa komada.

Zubima zmaja srce mi cepa

jezovito čudo prolaženja.

U slepoočnici mi plamen bukti,

od krvotoka se želi otrgnuti,

srušio bi se na noć kao

krvava brada zvezda, nemo.

U potiljku mi bezbroj planeta

i armija s metalnim ruhom se komeša,

šljemovima, konjima u oklopu,

htenjima za svetsku obnovu.

Osećam gole stene jada,

svet joj je stidljivost kat-kada,

na stabljici uzdaha trepere suze bola,

kletva mi je pesma iz usta Joba.

Ali ne čeznuh za priviđenjima,

tek da oko mene bude mira.

Želeh jednostavnu, čistu veru

šta poverenje daje čoveku.

Rascvetati poput cvetova

i umreti, poput cvetova.

Sa drugima sebe podeliti

a ne vizijama pržiti.

Živeti na svetlu vedro

i nestati neopaženo.

Jasne, jednostavne reči izgovarati,

preminule oplakivati,

porođaju se radovati,

od mraza slabašne čuvati,

biti korpa derištu slepom, rumenom,

kuća od slame čokotu ruže tek kalemljenom.

Kao što je i moj otac bio,

ko je sušta čistota bio,

platu je uvek kući dao,

uz to i svečani šešir imao,

dok jedno veče, februarsko,

ruke mu na grudi prikovao,

nos mu je smrt zašiljila kao

on olovku kad je u Pešt išao.

Bio je čista suza, nježna želja

dok ga jektika nije isušila.

Al se uzburkam kao zelena

slina mora kad stene-idole opseda.

U dubini se vizije otvaraju,

čude jada fosforesciraju,

svetla stravično-lepih cvetova,

troma pomeranja morskoga psa,

drhtave, meke šume bola,

sjajni, plavi kišobrani snova.

Al stežu ogromni nameti,

zmijski kostur Kumove Slame visi,

rasprhne se svitajući,

u mom srcu otvrdnuvši.

Ja samo tebe mogu hvaliti

zlatno krilo moje usudi,

zubalo mi je oko srca tvoga,

kao jagnje u kanđži orla,

koja kao čudo nosiš tu

usijanu, željeznu krunu,

kao izliva lave nježna dumača,

ti užareno, ženo-Đerđu Doža!

Ta koja je povezala svoju sudbu

i moju divlju, grivastu glavu,

i nosi kao puž voštanu ružu,

nosimo noć morskih dubina, tamu,

čelo sa zvezdanim resama,

prstima nježno poravna

nabrekle, goruće godine

kao moja baka izrasline.

Kroz koju zuje te zbrke – čuda,

kao kroz vrt letnja oluja,

ta je koja ljudski podnosi moj

priviđenjima blagoslovljen život.

Prevod: Fehér Illés

 



Juhász Ferenc Mámor – Zanos

Juhász Ferenc – Ferenc Juhas (Szklenár András festménye)

Biatorbágy, 1928. augusztus 16. –

Mámor

Az Oroszlán jegyében

születtünk mindketten,

amikor aszalódik a fű a sírokon,

és a madarak pilledten dadognak,

a sár varangyokkal kipattog,

mint a hülyék lágy arca,

s a folyóban annyi hal feszül,

hogy uszonyos fodra a mezőkre kicsap,

s este zuhog a tűzbogár,

hogy egy tábla fénnyé áll össze a tér,

s hörögve kúszik a gyöngypikkely-hüllő, a Tejút

a fülledt föld felett,

s a csillagok

rakásra hányt peték

a boldog űrben,

s a hold is akkora,

hogy az már kimondhatatlan,

s a napraforgók árnyéka töményebb,

mint a feketemárvány Krisztusfejek.

Az Oroszlán jegyében

a nyár villámkoronája: szerelmünk.

A tücskök óriás fekete trombiták

és, mint az ökrök a sáskák.

Az ég elborult,

a kő-lombos magasság

zizeget tűz-ágaival,

csattogott az ég arany-fogsora,

tépett dühöngő arany-metszőfoga

fát, barmot, embert,

a kazlak robbanva égtek,

s dörgött a láng piros pamatban,

mint a cella fuvallata,

mint bikák fujtatása jáspis-hidegben,

s ömlött, mint a próféta-átok

a tűz, a víz, a jég,

a folyók medrükből zihálva kimásztak,

s lovak fúltak be füstölgő orrlikakkal

a tántorgó fekete áradatba,

s falvakat vert pocsékká

kénes könnycseppje a nyárnak,

a hegyekről vér folyt alvadt cafatokkal,

vér verte ki a tőkét,

csontokra vedlett a szőlő

s holt madár, gyík és hangya

hevert nyálkás tövében,

s a földre borulva feküdt a csősz,

a megvénült ég kihullott fogai alatt,

s a csontváz-világ

derékig állt a könnyező jégben.

Az Oroszlán jegyében

fogunk meghalni majd?

Együtt és nem magányosan,

s akkor egy percre a Mindenség megáll,

és bénult arccal motyog az égre

e penész-bolygó árva lakója,

megfagy a lombok zöld beszéde,

a vadak az erdőből tolongva kifutnak,

csatakos szüggyel makogva megállnak,

fácán és róka, sas és szarvasbika,

farkas és harkály együtt sírnak.

E tenger bálnát, fókát, polipot okád a holdra,

a tűzhányóknak tüdővésze lesz

és dühös üstökösök nyargalásznak,

mint megbomlott agy gondolatai,

szikrázó lényüket a semmibe cibálva,

mert hiába gyömködné a nyelv anyagába,

mint hullamosó a holtat halotti ruhába.

Mert ezt már nem lehet kimondani.

Zanos

U znaku Lava

smo se rodili oboje,

kad se na grobovima trava suši

i ptice mucajući glasaju,

kal u kraste ispuca

kao meko lice kretena,

a u rekama ribe se toliko napinju

da livade perjasti valovi vlaže,

polja navečer

svici u jedinstvenu buktinju pretvore,

gmaz sjajnih krljušti, Kumova Slama, hropćući puzi

nad zagušljivom zemljom,

a zvezde

nagomilana su jaja

u sretnom svemiru

i mesec je toliki

da je to već neizrecivo,

a senke suncokreta su gušće

od crnih mramornih glava Hrista.

U znaku Lava

letnji venac gromova: naša je ljubav.

Ogromne crne trube zriču

gorostasnih cikada.

Naoblačilo se,

visine kamenih krošnji

vatrenim granama šušte,

škljocaju zlatna zubala neba,

besni, zlatni očnjaci trgaju

šumu, marvu, čoveka,

stogovi u vatri grokću,

kao dahtanje bika u mrazu jaspisa

kao uzdah sužnja

grmi plamen na užarenoj sofi

i kao kletva proroka proleva se

vatra, voda i led,

reke se besno klone svojih korita,

zadimljenih nozdrva konji se guše

u teturanju crne bujice,

zaseoci razrušeni

sumpornim suzama leta,

u zgrušanim dronjcima teče krv sa brda,

izbija na čokotima,

grožđe do kostiju ogolelo,

i ptica, gušter i mrav mrtvi

leže uz sluzavo korenje,

srušen, na zemlji leži lugar

ispod ispalih zuba ostarelog leta

i kostur-svet

do struka stoji u suznom ledu.

U znaku Lava

ćemo i umreti?

Zajedno, a ne usamljeno,

i onda na trenutak zastaje Svemir

i skamenjenim licem mrmlja prema nebu

samotnik te memljive planete,

mrzne zeleni govor lišća,

zveri panično beže iz šume,

kaljavim bedrima mucajući zastaju,

fazan i lisica, orao i jelen,

vuk i detlić zajedno plaču.

To more kita, tuljana, polipa bljuje na mesec,

krateri jektiku dobijaju

i besne komete jure

kao misli poremećenog uma

vukući vlastita neobuzdana bića u ništa,

jer zalud bi to gomilao u materiju jezika

kao mrtvozornik mrtvaca u samrtno odelo.

Jer to već izgovoriti se ne da.

Prevod: Fehér Illés

Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)

                                            Családi kör, Novi Sad