Kassák Lajos Kiáltás a tavaszban – Uzvik u proleće

Kassák Lajos (Lajoš Kašak)

Érsekújvár, 1887. március 21. — Budapest, 1967. július 22.

Kiáltás a tavaszban

Kihez szóljak, kivel osszam meg kenyerem felét?

Kivel cseréljem meg jó szerszámaim, amiket

munkában edzettem és munkában köszörültem élesre?

Fájdalom van ezekben a kérdésekben, nyugtalan keserűség

és nem találkoztam a testvérrel, aki válaszolna rájuk

a bölcsesség egyszerű szavaival.

Harcban állunk, mondják körülöttem s ó, jaj,

én csak halottakat látok a völgyben csakúgy, mint a napos domboldalon.

Ismeretlen itt a bátor tekintet és az ujjongó kiáltás is ismeretlen.

Az egyik este vízre szálltam, hogy hálót vessek csónakomból,

halakra halásztam és halottakat emeltem ki a mélyből,

fiatal lányt, akiben halott gyermek feküdt és fiatal legényt,

kinek nagy konyhakés rozsdásodott a szívében.

Lám, az új nemzedék, gondoltam és hiába emeltem őket élő karjaimba,

szótlanul és mozdulatlanul aludtak tovább a csillagos ég alatt.

Az idők gyaláztak meg minket s a terek elfordultak lépteink elől.

De azt mondom: ha nincs anyag, amit megválthatnánk szerszámainkkal,

emeljük fel izmos karjainkat, mint az igazságtevés fegyvereit!

Az életért. A magunk és árva testvéreink életéért.

Akit korbáccsal ütnek, annak legyenek acélból a csontjai,

akit elevenen akarnak eltemetni, az támadjon fel halottaiból is.

Ideje lenne hát, testvéreim, hogy kikeljetek a vizek fenekéről,

a bányák mélyéből s a bezárt műhelyek romjai alól.

Ideje lenne, hogy magunknak szolgáljunk ezekben a keserű napokban,

mikor csontkemény a kenyerünk és álomtalan alszunk ágyainkon.

Uzvik u proleće

Kome da se obratim, polovinu hleba s kim da delim?

S kim da menjam svoje dobre alate koje sam

radom kalio i radom do bridkosti brusio?

Bol je u tim pitanjima, nemirna gorčina

i ne susrećem se sa drugarom ko bi jednostavnim

rečima mudrosti odgovorio.

U ratu smo, govore oko mene i o, joj,

u dolini samo mrtvace vidim isto tako i na sunčanom brežuljku.

Ovde je hrabar pogled nepoznat a nepoznat je i veseli krik.

Jedno veče na vodu krenuo da sa čamca mrežu bacim,

ribe sam lovio al iz dubine leševe vadio,

mladu devojku u kojoj mrtvo dete ležalo i mladića

u čijem srcu kuhinjski nož rđao.

Pomislio sam, evo nove generacije i zalud sam ih svojim živim rukama držao,

ispod zvezdanog neba i dalje nemo, nepomično su spavali.

Vreme nas je okaljao i trgovi su našim koracima leđa okrenuli.

Ali kažem: ako nema materije koju bi našim alatima iskupili,

nek kao oružja stvaraoce istine naše snažne ruke dignemo!

Zbog života. Zbog vlastitih i zbog života naših usamljenih braća.

Koga bičem udaraju kosti nek od čelika ima,

koga živog hoće sahraniti nek se i iz mrtvih vaskrsne.

Dakle, zar nije vreme, braćo moja, da se iz dubina voda, iz dubina rudnika,

ispod ruševina zatvorenih radiona uzdignete.

Zar nije vreme da u tim gorkim danima, kad nam je hleb tvrd kao kost

i u sopstvenim krevetima budno spavamo, sebi služimo.

                             Prevod: Fehér Illés