Kassák Lajos Távoli üdvözlet – Pozdrav iz daljine

Kassák Lajos (Lajoš Kašak)

Érsekújvár, 1887. március 21. — Budapest, 1967. július 22.

Távoli üdvözlet

Aki elment az elment, mondták gyermekkoromban az öregek.

S ez nem egészen így van.

Láttam, hogy asszonyok keltek útra hajnalban, vasalt széles szoknyákban,

magassarkú, bársonyfekete cipőben

és néhány férfi is átlépte küszöbünket, valamennyien ébren voltunk,

a búcsúzó még egyszer felénkfordult,

szelíden intett s hátán a batyuval elindult a nap felé,

ami a határszéli fák koronájában üldögélt.

Aki elment, az elment, mondta az anyám, sohse keseregjetek a kósza lélek után.

Aki elment, az elment, mondtam én is, de ugyanakkor mélységesen éreztem,

aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.

Emlékszem rá: az előbb még ott énekelt az öreg szalmaszéken

és a szék itt maradt.

Emlékszem rá: melyik tányérból kanalazta ki a levesét

és a tányér itt maradt.

Emlékszem rá: ahogy az eresz alatt bóbiskolt, pipázott,

köhögésével felébresztette az alvó kutyát, kiköpött a földre,

ekkor hangyák jöttek elő valahonnan

és az eresz itt maradt, az álmos kutya s a falánk hangyák is itt maradtak.

A búcsúzó menyecske ránevetett az apámra:

és az apám itt maradt.

A búcsúzó legény ránevetett az anyámra:

és az anyám itt maradt.

Aki szeretett engem, távozása előtt megcirógatta az arcom:

és én itt maradtam.

Aki elment az elment mondták gyermekkoromban az öregek.

S ez egyáltalában nem igaz.

Sokan elmentek már tőlem, de senki sem tudott igazán a faképnél hagyni.

Úgy állok itt, mint akinek senkije nincsen

és van egy kosaram, amiben mindenki benne van.

Pozdrav iz daljine

Ko je otišao otišao je, govorili su starci u doba mog detinjstva.

I nije baš sasvim tako.

Video sam da su žene zorom u ispeglanim širokim suknjama,

baršunastocrnim cipelama sa štiklama na put krenule

i nekoliko muškaraca prekoračio prag naše kuće, svi smo budni bili,

onaj ko se opraštao još jednom se prema nama okrenuo,

blago mahnuo i s bošćom na leđima prema suncu krenuo,

što je u krošnjama pograničnih drveća čučao.

Ko je otišao otišao je, rekla ja moja mama, nikad nemojte za skitničkom dušom jadati.

Ko je otišao otišao je, rekao sam i ja, al istovremeno u dubini duše osećao,

ko je jednom kod nas bio, taj nikad nije u potpunosti otišao.

Sećam se: nedavno je još na staroj stolici od slame pevao

i ostala stolica.

Sećam se: iz kog tanjura vadio kašikom juhu

i ostao tanjur.

Sećam se: kako je ispod oluka dremao, lulu pušio,

kašljanjem budio zaspalog psa, na zemlju pljunuo,

tad su odnekud mravi došli

i ostao oluk, pospan pas i poždrljivi mravi su ostali.

Mlada koja se opraštala nasmešila se na mog oca:

i ostao moj otac.

Mladić koji se opraštao nesmešio se na moju majku:

i ostala moja majka.

Ko me je stvarno voleo, pre odlaska mi je pogladio lice:

i ja sam ostao.

Ko je otišao otišao je, govorili su starci u doba mog detinjstva.

I to uopšte nije istina.

Mnogi su več otišli od mene, ali uistinu niko me nije mogao napustiti.

Tako tu stojim kao neko ko nikoga nema

i imam jednu korpu u kojoj su svi smešteni.

                             Prevod: Fehér Illés