Keresés ebben a blogban

2014. augusztus 1., péntek

Rákos Sándor Gilgames faggatása – Ispitivanje Gilgamesa

Rákos Sándor
Kálmánháza, 1921. november 25. – Budapest, 1999. december 25.


Gilgames faggatása

Ó, az a tavasz, az a nyár, az az ősz,
mikor estéim s reggeleim csöndjét,
az uruki fal építőinek
kopácsolása verte föl!
Rádió szólt, csöngött a telefon,
atomrobbantásról írt az újság,
újabb meg újabb űrhajókról,
s hogy alagúttal kötik össze
Franciaországot és Angliát –
érverésem a századdal dobolt,
s Gilgames varázsdobját is hallottam;
rádióm és telefonom szavából
a hírhozók kapkodó lihegését;
az atomrobbantás kataklizmája
Anu hét gonosz szellemét idézte;
űrhajókról hallván, keselyűszárnyon
az égbe fölszállottam Etanával;
s Gissel jártam a földalatti ős-sötétben
olvasván a készülő alagútról.
Vesszőt, pontot
a villamos csengője vert az eposzba,
verslábai hosszát
dunai hajók kürtjele mérte ki;
szerelem, harag vörös virágai nyíltak szívemben,
bántottság, sértés jégvirágai;
előttem a táblák,
fölöttem évezredek csillagködei,
lobogó gyolcsként ahogy kibomlanak;
s jött a nagy király, a mindentudó,
Gilgames! Hányszor megvallattam,
hányszor beszéltem hozzá, mintha
lelkemhez szólanék:
„Csönd és köd és hideg sötétség.
Utánad is csak ennyi maradt.
Kilobbant iszonyú lángolásod.
Csönd és köd és hideg sötétség.
Ez hát végső érve a létezésnek?
Hét éjjel és hat nap sirattad Enkidut,
zokogásod fölverte a világot,
s mi maradt abból is, a gyászból,
vonításodból az ember sorsa miatt?
Konok vakmerés! Élni merünk,
vívni – milyen tusát? – egy barbár-ősi
Játékok Helyén, ahol veszt a győző,
mert megöletik, úgy, mint a legyőzött.
Látom kicsorduló könnyedet, Gilgamesem,
a kudarcban, megváltatlan halálban,
– mert nincs élet füve, jaj, nincs öröklét! –
s hallom, daccal a fogad hogy’ csikordul:
a falat újra építeni kezded!”


Ispitivanje Gilgamesa

O, ono proleće, ono leto, onaj jesen,
kad moju večernju i jutarnju tišinu
kuckanje graditelja
zidova uruka razbila!
Radio je bio uključen, zazvonio telefon,
novine o atomskoj eksploziji pisale,
o novim i novim kosmičkim brodovima,
i da s tunelom spajaju
Francusku i Englesku –
moj krvotok sa stolećem bubnjao
al sam i čaroban doboš Gilgamesa čuo;
iz radija i telefona
užrbano dahtanje glasonoša;
kataklizma atomske eksplozije
sedam zao duhova Anua prizvala;
čuvši o kosmičkim brodovima, na krilima
lešinara s Etanom u nebo se uzdignuo;
čitavši o izgradnji tunela
s Gisom u podzemnoj pratami hodao.
Zarez, tačku
u ep zvono tramvaja udario,
dužinu stopa u stihu
znak roga dunavskih brodova merio;
u mom srcu ljubav, crveni strukovi zavade,
ledeni cvetovi povreda i uvreda cvetali;
ispred mene su panoi,
nad mnom zvezdane magle milenija
poput vijorećih platna se otvaraju;
i došao je velik kralj, sveznali
Gilgames! Koliko puta sam ga ispitivao,
koliko puta njemu govorio, kao da
mojoj duši pričam:
„Tišina i magla i hladan mrak.
I iza tebe je samo toliko ostalo.
Ugasio ti se strahovit žar.
Tišina i magla i hladan mrak.
Zar je to poslednji argument bivstvovanja?
Sedam noći i šest dana si oplakivao Enkidua,
jecaj ti je probudio svet,
i šta je od toga ostalo, od žalosti,
od tvog zavijanja zbog sudbine čoveka?
Tvrdokorna drskost! Smemo živeti,
boriti se – za što? – na iskonskom varvarskom
Mestu Igara gde gubi pobednik,
jer ga daju ubiti, isto tako kao pobeđenog.
Vidim tvoje suze, moj Gilgamesu,
u porazu, u nepromenljivoj smrti,
 – jer trava života ne postoji, joj, nema večnosti! –
i čujem tvoj prkosan škrgut zubi:
ponovo počinješ zidanje zida!“

                             Prevod: Fehér Illés

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése