Gilgames
faggatása
Ó, az a tavasz, az a nyár, az az ősz,
mikor estéim s reggeleim csöndjét,
az uruki fal építőinek
kopácsolása verte föl!
Rádió szólt, csöngött a telefon,
atomrobbantásról írt az újság,
újabb meg újabb űrhajókról,
s hogy alagúttal kötik össze
Franciaországot és Angliát –
érverésem a századdal dobolt,
s Gilgames varázsdobját is hallottam;
rádióm és telefonom szavából
a hírhozók kapkodó lihegését;
az atomrobbantás kataklizmája
Anu hét gonosz szellemét idézte;
űrhajókról hallván, keselyűszárnyon
az égbe fölszállottam Etanával;
s Gissel jártam a földalatti ős-sötétben
olvasván a készülő alagútról.
Vesszőt, pontot
a villamos csengője vert az eposzba,
verslábai hosszát
dunai hajók kürtjele mérte ki;
szerelem, harag vörös virágai nyíltak
szívemben,
bántottság, sértés jégvirágai;
előttem a táblák,
fölöttem évezredek csillagködei,
lobogó gyolcsként ahogy kibomlanak;
s jött a nagy király, a mindentudó,
Gilgames! Hányszor megvallattam,
hányszor beszéltem hozzá, mintha
lelkemhez szólanék:
„Csönd és köd és hideg sötétség.
Utánad is csak ennyi maradt.
Kilobbant iszonyú lángolásod.
Csönd és köd és hideg sötétség.
Ez hát végső érve a létezésnek?
Hét éjjel és hat nap sirattad Enkidut,
zokogásod fölverte a világot,
s mi maradt abból is, a gyászból,
vonításodból az ember sorsa miatt?
Konok vakmerés! Élni merünk,
vívni – milyen tusát? – egy barbár-ősi
Játékok Helyén, ahol veszt a győző,
mert megöletik, úgy, mint a legyőzött.
Látom kicsorduló könnyedet, Gilgamesem,
a kudarcban, megváltatlan halálban,
– mert nincs élet füve, jaj, nincs öröklét! –
s hallom, daccal a fogad hogy’ csikordul:
a falat újra építeni kezded!”
Ispitivanje Gilgamesa
O, ono proleće, ono leto, onaj jesen,
kad
moju večernju i jutarnju tišinu
kuckanje
graditelja
zidova
uruka razbila!
Radio
je bio uključen, zazvonio telefon,
novine
o atomskoj eksploziji pisale,
o
novim i novim kosmičkim brodovima,
i da s
tunelom spajaju
Francusku
i Englesku –
moj
krvotok sa stolećem bubnjao
al sam
i čaroban doboš Gilgamesa čuo;
iz
radija i telefona
užrbano
dahtanje glasonoša;
kataklizma
atomske eksplozije
sedam
zao duhova Anua prizvala;
čuvši
o kosmičkim brodovima, na krilima
lešinara
s Etanom u nebo se uzdignuo;
čitavši
o izgradnji tunela
s
Gisom u podzemnoj pratami hodao.
Zarez,
tačku
u ep
zvono tramvaja udario,
dužinu
stopa u stihu
znak
roga dunavskih brodova merio;
u mom
srcu ljubav, crveni strukovi zavade,
ledeni
cvetovi povreda i uvreda cvetali;
ispred
mene su panoi,
nad
mnom zvezdane magle milenija
poput
vijorećih platna se otvaraju;
i
došao je velik kralj, sveznali
Gilgames!
Koliko puta sam ga ispitivao,
koliko
puta njemu govorio, kao da
mojoj
duši pričam:
„Tišina
i magla i hladan mrak.
I iza
tebe je samo toliko ostalo.
Ugasio
ti se strahovit žar.
Tišina
i magla i hladan mrak.
Zar je
to poslednji argument bivstvovanja?
Sedam
noći i šest dana si oplakivao Enkidua,
jecaj
ti je probudio svet,
i šta
je od toga ostalo, od žalosti,
od
tvog zavijanja zbog sudbine čoveka?
Tvrdokorna
drskost! Smemo živeti,
boriti
se – za što? – na iskonskom varvarskom
Mestu
Igara gde gubi pobednik,
jer ga
daju ubiti, isto tako kao pobeđenog.
Vidim
tvoje suze, moj Gilgamesu,
u
porazu, u nepromenljivoj smrti,
– jer trava života ne postoji, joj, nema
večnosti! –
i
čujem tvoj prkosan škrgut zubi:
ponovo
počinješ zidanje zida!“
Prevod: Fehér Illés
