Keresés ebben a blogban

2014. november 21., péntek

Miroslav Antić Oči – Szemek

Miroslav Antić
Mokrin kod Kikindе 14. mart 1932. –  Novi Sad 24. jun 1986


Oči

U svakom septembru ima nečega nalik na tihe rastanke. Primetiš to po igrama koje polako počinju da se sapliću. Primetiš to po iskracalom odelu, koje ostavljaš mladjem bratu.

Primetiš i po bajkama, koje smo dosad tako lepo izmišljali. Primetiš kako nam i bajke sve manje veruju.

Ustvari, velika je to varka. Baš kao što je i svet sa one strane svoga oka.

Onome koga posmatraš u ogledalu s nadom. Ti si nada koju on gleda iz svog sveta. Ne veruj ničemu što se može primetiti samo sa jedne strane vida.

Trči i sastani se sam sa sobom. I izgubi se u daljinama sebe kao kap čiste svetlosti.

Retki su oni koji shvataju granicu slobode. Još redji oni koji shvataju slobodu granice. »Ne zidaj vrata veća od kuće «, kazu Eskimi. To isto znači što i zidati prozore manje od očiju.

Stvarno videti, znači: umeti videti kišu kako pada uvis. Videti kako padaju uvis krovovi kuća i reke u kojima se talože vrhovi planina.
Ovako sam to čuo: »Ko nije nebo ugledao u vodi, taj nema pojma šta su ribe na drveću."

Pa ako se i oklizneš, nekada, u životu, ne gledaj to kao pad u sunovrat nego kao pad uvis.

I uvek, uvek se seti Aleksandra Makedonskog: »Niko me na svetu nije pokori sem mene «.

Treba umeti videti nebo, puno zrnevlja svetlosti kako se uspravlja nad zemljom i razgranava u svome padu. Cveta.

I videti pad vetra kako raste duboko u doline, u ponornice blagosti, sine moj.

I snove valja videti kako rastu dok toneš polagano u njih i paraš se, baš kao što i ove reči ćutanja, tudje i moje, tonu noćas, a nadvisuju krov i oblake, i nadvisuju nebo i rastu u jednu predivnu vasionu koju smo izmislili sebi u visovima opalog septembra.


Szemek

Valami csendes búcsúzóhoz hasonló van minden szeptemberben. Észreveszed a lassan megbicsakló pajkos játékokról. Észreveszed az öcsédre hagyott kinőtt kabátról.

Észreveszed az eddig oly kedves, kigondolt meséinkből is. Észreveszed, nekünk már a mesék sem nagyon hisznek.

Tulajdonképpen szemfényvesztés az egész. Éppúgy mint a szemünk mögötti világ.

Annak akit reménykedve a tükörben nézel, Te vagy a saját világából nézett remény. Semminek se higgy, amit csak a látható egyik oldaláról vehetsz észre.

Fuss, leld meg önmagad. És tiszta fénycseppként vessz el a messzeségben.

Kevesen ismerik fel a szabadság határát. Még kevesebben a határ szabadságát. „Házadnál nagyobb kaput ne építs” – mondják az eszkimók. Ez ugyan az, mint a szemnél kisebb ablakkészítés.

Ténylegesen látni: látni, hogyan hull magasba az eső. Látni hogyan hullanak magasba a háztetők és folyók, melyekben hegyormok ülepednek.
Így hallottam: „Aki a vízben nem láttam meg az eget, annak fogalma sincs arról, mi a hal a fán.”

Ha néha el is csúszol az életben, ne kudarcként, magasbaesésként fogd fel.

És mindig, mindig Nagy Sándor jusson eszedbe: „Önmagamon kívül senki sem tiport le.”

Látni kell, hulltában hogyan feszül és terjed a fénymagokkal tele ég a föld felett. Kivirágzik.

És, fiam, látni kell a mély völgyben a szél hogyan válik szelíd búvópatakká.

És látni kell a ma éjjeli hallgatag szavak süllyedését éppúgy mint az álmok terjedését míg süllyedsz, párologsz bennük mert túlnőnek a tetőkön, fellegeken és túlnőnek az égen pazar, magunk által képzelt űrt képezve a lehullott szeptember csúcsain.

                             Fordította: Fehér Illés
 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése