Mirtse Zsuzsa Utolsó élő kertem – Moja poslednja živa bašta

Mirtse Zsuzsa (Žuža Mirče)

Utolsó élő kertem Olyan nyelven akartunk egymás között beszélni, amelyet pontosan értünk. Madártollakból, sebhelyekből, az idő hulladékából építettünk fészket, tölgyek között találtuk meg az otthont, ahová mindig is vágytunk, fagyos övezet lett mégis estére az ágyunk. Felemeltél, én pedig magammal rántottalak, tested vasporba forgattam, arannyal kented be arcom, mert aranyat izzadt a tenyered, nekem vasgyöngyöket a szemem. Jó élni, mondtad, miközben a pipacsmezőkre gondoltam, Persephoné mákvirágjára, hallottam fájást enyhítő hangját, láttam tenyerén a gránátalmamagot, kínált, csalogatott, hiszen e földi élet nem több, mint aranyfüst a maszkon. Értem nyúlt, oda hívott, ahol bátran elveszíthetjük nevünket, ahol már nincs mit betakarítani, és minden szín a feketébe oldódik. De ahhoz, hogy megértsd, mi is az a sötét, ott kell élned, vele. Maradj még, kérted, s én rettegve ismertem fel, hogy e maszk hatalma nagyobb, mint a szereteté. Hozzá igazodsz, tőle menekülsz, nem fontos senki annyira, hogy megfeledkezhess róla, akár csak percekre is. Kiszáradtunk, mint az Adonis-kertek, utolsó gyümölcsfánkon mézgás sebek, az éjszakák üresek, nem háljuk el, de egyszer talán a reggel magával viszi a sötétség ruháját, és Persephoné megvérzett lába nyomán újra pipacs terem. Ne harapj meg többé, én sem bántalak. A testet úgyis omlóssá rágja az idő, a padunkat pedig végleg belepi a hó. Maradjunk. Egymáshoz kopunk, a bomló levelek illatában végre megtalállak. Nem sietünk, nincs már hova. Amikor ideje lesz, ágyat vetünk magunkból, és lefújjuk az aranyport utolsó arcunkról.

Moja poslednja živa bašta Na takvom jeziku smo hteli međusobno pričati koju savršeno razumemo. Gnezdo od ptičjih perja, ožiljaka, ostatka vremena pravili, dom među hrastovima našli, tamo gde smo oduvek težili, ipak krevet naš do uveče promrzla zona postao. Podigao si me a ja sam te sa sobom povukla, tvoje telo u gvozdenoj prašini prevrtala, lice mi zlatom mazao, jer ti je na dlanu znoj od zlata bio, a biseri suza u mojim očima od gvožđa. Krasan je život, rekao dok ja na polja od bulki mislila, na makov cvet Persefonea, čula njen umirujući glas, videla zrno nara na njenom dlanu, nudila me, mamila, pa ovozemaljski život nije više od zlatnog dima na masci. Pružio si mi ruku, tamo me zvao gde imena slobodno možemo izgubiti, gde više nem šta da se ubere i svaka boja u crno se otapa. Ali za to da shvatiš šta je tama, živeti tamo trebaš, s njom. Molio si, ostani još, a ja sa strahom prepoznala da je moć te maske veća od ljubavi. Prema njoj se ravnaš, od nje bežiš, niko nije toliko važan da bi se na nju moglo zaboraviti, makar i za trenutak. Poput vrtova Adonisa smo se isušili, smolasti ožiljci su na našoj poslednjoj voćki, neprospavani noći prazni, ali jednom će valjda jutro tamno odelo tame sa sobom poneti i u krvavom tragu Persefonea ponovo će bulke rasti. Nemoj me više ugristi ni ja te ne diram. Vreme će i ovako rastočiti telo a klupu zauvek sneg pokriti. Ostanimo. Pripasćemo jedan drugom, pronaćiću te konačno u mirisu opalih lišća. Nismo u žurbi, više nemamo kud. Kad dođe vreme pospremićemo krevet od nas samih i s našeg poslednjeg lica otpuhnemo prah zlata. Prevod: Fehér Illés