Mirtse Zsuzsa Sötétek ma itt a vizek – Vode su tu danas tamne

Mirtse Zsuzsa

Sötétek ma itt a vizek Hallgat a túlsó part, álmatlan a csönd az Apátság öreg falai között. Égi malomban az időt felőrlik, leégett megint a nádas, azt mondják. Megnyugtató, hogy mindez évről évre így van. Egyszer minden kiegyenlítődik. A vízen nem jár senki, csak egy kis hal ezüstös teste ring rajta csendesen. Sötét és világos benne megbékül, a végtelen a változóra fekszik, valahogy így kellene megérkezni egyszer, sírás és alkudozás nélkül. Két öreg csónak halkan összekoccan, tisztulna a vér, mint a zavaros bor, az égben egymást keresi két tenyér. Jó lenne tegeződni az élettel, asztalhoz ültetni, vendégül látni, van szőlő és dió, még friss a kenyér. A parti nyárfák hámló törzse alatt konok körökben hízik a faidő, csak az tudja meg, hány évet őriznek magukban, aki majd kivágja őket. Nem érdekes, hogy miért és mit hiszek. Őszidő. Sötétek itt ma a vizek.

Vode su tu danas tamne Šuti druga obala, između starih zidova Samostana budna je tišina. Vreme u nebeskom mlinu melju, tršćar je ponovo izgoreo, kažu. Umirujuće je to da iz godine u godinu to se ponavlja. Sve se jednom izjednačuje. Na površini vode nikoga nema, samo tiho srebrno telo jedne ribe se ljulja. Izmire se u njemu svetlost i tama, beskonačnost u promenu se pretvara, jednom bi tako nekako trebalo stići, bez plača, bez pogađanja. Dva stara čamca istiha se sudare, poput mutnog vina bi se krv čistila, na nebu dva dlana jedan drugog traže. Sa životom bilo bi dobro biti na ti, privoliti ga da uz naš sto sedne, ugostiti, grožđe i oraha ima, hleb još je svež. Na obali ispod oguljenih kora topola vreme stabla u ćudljivim krugovima se deblja, koliko li godina skrivaju saznaće samo taj ko će ih iseći. Nije važno zašto i u što verujem. Vreme jeseni je. Vode su tu danas tamne. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://szorosko.eu/2013/05/mirtse-zsuzsa-4/

Mirtse Zsuzsa Elmaradt negyedik napjaink – Naši izostali četvrti dani

Mirtse Zsuzsa

Elmaradt negyedik napjaink A test templomában hirtelen felismerik a végességet egymásba tekeredő lábak kezek akár a gorgók fején a hajkígyók a halhatatlanságot keresik a pillanat pecsétes párnái között hív szólít valaki bor víz olaj csészében felfogott vér vérben fehérre mosott ruhák megfelelni a negyedik nap reményében talán rosszul határoztam meg az időt vagy az áldozat nem volt elég értékes folyónak szó nem vethet gátat vétket félelem nem tarthat mederben a negyedik nap csavarog nem talál haza hozzám nem tudom mikor távolodom és mikor közeledem a középhez a harmadik nap a megállt órák napja a harmadik napon megállt az órám most nem érdemes meghalni semmiért

Naši izostali četvrti dani U hramu tela konačnost iznenada prepoznaju međusobno isprepletene noge ruke kao zmije od kose na glavama gorgoa između umrljanih jastuka trenutka besmrtnost traže neko te zove doziva vino voda ulje krv u šolji sakupljena u krvi do beline isprana odela odgovarati u nadi četvrtog dana možda sam vreme krivo odredila ili žrtva nije bila dovoljno vredna reč u reci ne može branu podići strah ne može grehotu u koritu držati četvrti dan se potuca put do mene ne nalazi nisam svesna od sredine kad se udaljujem i kad se približavam treći dan je dan stalih satova trećeg dana mi je stao sat sad se ni zbog čega ne isplati umreti Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://szorosko.eu/2013/05/mirtse-zsuzsa-4/



Mirtse Zsuzsa Álomidő – Vreme sna

Mirtse Zsuzsa (Žuža Mirče)

Álomidő Nappali gyertyát gyújtok magamnak. Nem halt meg senkim, mégis temetek minden áldás nélküli órát. Az emlékezés kulcsa eltört, úgy őrizlek, mint száradó ruha a kötél nyomát. Csak az élők szomorúak, mondtad egyszer. Látom már az ajtót, de az őr még nem enged át. Ágak közé szőtt, szálak nélküli háló lettem nélküled. A törmelék alatt még felismerem a régi képet, mint valami égbe szúrt, sötét madár, cipelem csőrömben a messzeséged. Az aranyhídig akartunk eljutni, inni az élet vizéből. Olyan helyen járni, ahol ősbükkösben és óriásfenyők között bujkálhatunk, de nem láttuk meg az erdőt egymás szemében, korhadt fák alatt lapultunk, féltünk. Gyakran alacsonyan éltünk. Emlékeink, mint medvének a lánc. Bármilyen alakot öltünk, felismerjük egymást, menekülni nincs már hova. A fiókban kincsek és kacatok között soha el nem küldött levelek gyűlnek egy dobozban, mellettük tőr. Kezemet szúrom át a bábu helyett, aki lettél, ha eljön a hajnal, az álomidő.

Vreme sna Sebi dnevno sveće palim. Niko od mojih nije umro, ipak svaki neblagoslovljen sat sahranjujem. Slomio se ključ sećanja, kao osušen veš trag štipaljke, tako te čuvam. Tužni su samo živi, rekao si jednom. Vrata već vidim, ali me čuvar još ne propušta. Bez tebe među grane, bez niti pletena mreža sam. Ispod šušnja još prepoznajem staru sliku, tvoju daljinu u svom kljunu kao neka, u nebo ubodena, tamna ptica nosim. Do zlatnog mosta smo hteli stići, iz vode života piti. Na takvom mestu kretati se gde u prabukviku i među gorostasnim borovima možemo žmurke igrati, ali šumu u našim očima nismo ugledali, ispod trulih stabala smo se skrivali, bojali. Često smo nisko živeli. Kao lanac medvedu su naše uspomene. Bilo kakav oblik preuzimamo, jedan drugog prepoznajemo, već nemamo kud bežati. Nikad poslata pisma u ladici između dragulja i drangulija u nekoj kutiji se gomilaju, bodež je pored njih. Ako stiže svanuće, vreme sna, umesto lutke, to što si postao, svoju ruku ću probosti. Prevod: Fehér Illés

Magyar Napló Kiadó, 2013Forrás: Sötétkamra – Előhívott versek

Mirtse Zsuzsa Távolhajó – Brod u daljini

Mirtse Zsuzsa (Žuža Mirče)

Távolhajó Ha el tudod engedni – még épen tud érkezni. A visszafogott perc csak a mutatót tolja el. Az idő lejárt, hidd el most a csendet. Meg fogod találni. Valaki még hátranéz, jegyet kezel, és visszanéz megint, hátha utánaintegetsz. Hideg van, úgy érzed, ezért a cipzárt jól húzd fel. Meg fog majd érkezni. Ringó kikötőbe, máshol, és akkor örülni fogsz, hiszen tőled indult el. Szeretted, de nem jobban, mint magadat, hirtelen mégis észreveszed, amit talán eddig soha, hogy most magadról kell lemondanod. Talán érted. Vagy érte. A kis padot már benőtte a moha, a házfalaid romosak, éppen még arra jók, hogy ne ázz be, ha belül úgy érzed, nagyon esik. Kabát nem kell, ahogy ablak sem ezen a szobán. Két harmatcsepp szemed alatt. Az asztalod verik közben, hogy már megint mit csinálsz, és miért éppen most nem érsz rá. Csörög a telefon, nem veszed fel, hiszen most nem elérhető az, akit keresnek, te sem találod, bocsánat, hát hova veszett el, miért nagyobb már megint a farmer, a pulóver, fakul mosásban, a lepedő hiába tiszta, az ágyad piszkosnak érzed, ahogy magadat is – minden adósságod egyszerre fizeted vissza. Indulni készül, kívánj neki jó szelet, kérlek, feszülő vitorlát, csendes megnyugvást. Elesett. Segítsd fel, kötözd be, és engedd, hogy újra járjon az, aki magánál soha jobban nem szeretett.

Brod u daljini Ako ga možeš pustiti – još će čitav stići. Zadržan minut samo kazaljku pomera. Isteklo je vreme, sad prihvati tišinu. Naći ćeš. Neko još unazad pogleda, kartu pregleda, i ponovo unazad pogleda, valjda mahnućeš. Ciferšlus do kraja povuci, jer ti je hladno. Stićiće. U lelujavo pristanište, negde drugde, tad ćeš se radovati, ama od tebe je krenuo. Volela si ga, ali ne više od sebe, iznenada ipak primetiš, to što nikad do sada, da sad od sebe se moraš odreći. Zbog tebe možda. Ili zbog njega. Klupu već je mahovina obrasla, trošni su tvoji zidovi, dobri su još za to da ne pokisneš, ako iznutra tako osećaš, pljušti. Kaput ti ne treba, kao ni prozor toj sobi. Ispod tvojih očiju dve kapi rose. Usput ti stol udaraju, jer šta ponovo izvodiš i baš sada zašto nemaš vremena. Zvoni telefon, šta ti briga, ta osoba koju sad traže, nije dostupna, ni ti nju ne nalaziš, pa kud se izgubila, što je farmeka, vesta ponovo veća, blede prilikom pranja, zalud ja čista plahta, osećaš da ti je krevet prljav, kao i ti sama – svaki tvoj dug odjedanput vraćaš. Sprema se za polazak, zaželi mu povoljan vetar, razapeta jedra, tih smiraj. Spotaknuo se. Pomozi mu, zavij ranu i pusti da ponovo krene taj, ko te nikad nije voleo više od sebe. Prevod: Fehér Illés

Forrás: Mirtse Zsuzsa: Kondenzcsík - főbenjáró versek Méry Ratio Kiadó, 2011

Mirtse Zsuzsa Szív és toll a mérlegen – Srce i pero na vazi

Mirtse Zsuzsa (Žuža Mirče)

Szív és toll a mérlegen nem ítélkezik nem méricskél mintha csak Isten játszóterén pergetné a homokszemeket most válogat talán egy láthatatlan kéz magok vagy pelyva közé

Srce i pero na vazi ne sudi ne meri kao da na igralištu Boga zrnca peska vrti sad sortira valjda neka nevidljiva ruka među zrnca ili rastura Prevod: Fehér Illés



Mirtse Zsuzsa Találkozás a halhatatlansággal – Susret sa besmrtnošću

Mirtse Zsuzsa (Žuža Mirče)

Találkozás a halhatatlansággal Fejmélyből, talán nagyanyám emlékezetéből indultam el egykor a világ felé. Vágytam, hogy meglásson a formátlan anyagban, érezze a húsba hatoló lélek erejét, ehessen az ambróziából, rabolja meg az öröklétet, belőle születő testeket akarjon, vérétől terhes véreket abban a pillanatban, amikor nagyapám meglátja őt. Az árnyéklét völgyéből hoztam magot, akaratom hizlalta fényerős csírává. Először apám testének kerestem helyet, majd fészket raktam  anyám méhében. Sötét van. Kezemben fadoboz, nagyanyámé volt, majd anyám őrizgette. Fénnyel rajzolt arcok csarnoka. Sokszor nézegettük már együtt. Belőle vagy?, kérdezted egyszer, majd figyelmesen a szemembe néztél, de nem engem kerestél ott, hanem valami bizonyosságot arról, hogy el tudnak-e fogadni téged is, ahogy egyszer nagyapámmal tették. Erős kép, látnokzsálya nélkül is látjuk: rézhajam drótszálán sétálunk valami mély, idegen vidék fölött, anyám bőrét simogatod arcomon, abban a simogatásban benne van az összes érintés, amely a tenyeredből kiszakadt. A múltról nem érdemes szót váltani, jövőnk meg nincs – mondtad, de engem akkor már márványból faragtak halhatatlanságra, testem az emlékezés korsója lett. A fedőrétegek lepattantak, az ép, a túlélésre született felfénylett bennem. Tudtuk, mit teszünk. A halhatatlansággal akartunk találkozni, ha csak egy pillanatra is. Lekapartuk elhalt sejtjeinket, tizenkét tükörben láttuk tizenkétszer erős magunkat, hirtelen felismerhető lett rajtam az isteni arány, ahogy a csigaház mészvázának tökéletességén is. Magunk alá temettük önző, magányos oszlopainkat, és együtt raktuk le egy új ház, templom alapkövét.

Susret sa besmrtnošću Iz dubine lobanje, možda iz sećanja moje bake krenula jednom prema svetu. Žudela sam da me u amorfnoj glini ugleda, da oseti snagu duše koja u meso prodire, da može iz ambrozije jesti, da opljačka večnost, neka iz nje rođena tela s njenom krvlju opterećenu krv poželi, u tom trenutku kad ga moj ded ugleda. Seme iz dumače sveta sene donela, u bujan zametak moje htenje pretvorio. Mesto sam prvo telu mog oca tražila, pa se u maternici moje majke ugnezdila. Tama je. U ruci mi drvena kutija, od moje bake je, pa mama mi je čuvala. Hodnik sa svetlom crtanih likova. Već smo često zajedno gledali. Iz nje si? pitao si jednom, pa si mi pažljivo u oko gledao ali tamo nisi mene tražio nego neku sigurnost o tome da će i tebe prihvatiti kao jednom mog deda. Živa je slika i bez vidovitosti vidimo: iznad neke duboke, strane doline na mojim vlasima bakrene kose šetamo, na mom licu kožu moje majke miluješ, svaki dodir koji je iz tvog dlana isčupan sadržan je u tom milovanju. Prošlost nije vredna spomena a budućnost nemamo – rekao si, ali onda su me već za besmrtnost iz mermera isklesali, telo mi je u krčag sećanja pretvoren. Otpali su površinski slojevi, o oni zdravi, rođeni da prežive zasjali u meni. Znamo šta radimo. Hteli smo se sa besmrtnošću makar i za jedan tren susreti. Sastrugali obamrle ćelije, sami sebe dvanajst puta ojačane u dvanajst ogledala videli, odjedanput postala je na meni prepoznatljiva božanstvena srazmera kao i na savršenstvu vapnenog skeleta puževa. Pokopali vlastite sebične, samotne stubove i zajedno postavili kamen temeljac nove kuće, crkve. Prevod: Fehér Illés



Mirtse Zsuzsa Utolsó élő kertem – Moja poslednja živa bašta

Mirtse Zsuzsa (Žuža Mirče)

Utolsó élő kertem Olyan nyelven akartunk egymás között beszélni, amelyet pontosan értünk. Madártollakból, sebhelyekből, az idő hulladékából építettünk fészket, tölgyek között találtuk meg az otthont, ahová mindig is vágytunk, fagyos övezet lett mégis estére az ágyunk. Felemeltél, én pedig magammal rántottalak, tested vasporba forgattam, arannyal kented be arcom, mert aranyat izzadt a tenyered, nekem vasgyöngyöket a szemem. Jó élni, mondtad, miközben a pipacsmezőkre gondoltam, Persephoné mákvirágjára, hallottam fájást enyhítő hangját, láttam tenyerén a gránátalmamagot, kínált, csalogatott, hiszen e földi élet nem több, mint aranyfüst a maszkon. Értem nyúlt, oda hívott, ahol bátran elveszíthetjük nevünket, ahol már nincs mit betakarítani, és minden szín a feketébe oldódik. De ahhoz, hogy megértsd, mi is az a sötét, ott kell élned, vele. Maradj még, kérted, s én rettegve ismertem fel, hogy e maszk hatalma nagyobb, mint a szereteté. Hozzá igazodsz, tőle menekülsz, nem fontos senki annyira, hogy megfeledkezhess róla, akár csak percekre is. Kiszáradtunk, mint az Adonis-kertek, utolsó gyümölcsfánkon mézgás sebek, az éjszakák üresek, nem háljuk el, de egyszer talán a reggel magával viszi a sötétség ruháját, és Persephoné megvérzett lába nyomán újra pipacs terem. Ne harapj meg többé, én sem bántalak. A testet úgyis omlóssá rágja az idő, a padunkat pedig végleg belepi a hó. Maradjunk. Egymáshoz kopunk, a bomló levelek illatában végre megtalállak. Nem sietünk, nincs már hova. Amikor ideje lesz, ágyat vetünk magunkból, és lefújjuk az aranyport utolsó arcunkról.

Moja poslednja živa bašta Na takvom jeziku smo hteli međusobno pričati koju savršeno razumemo. Gnezdo od ptičjih perja, ožiljaka, ostatka vremena pravili, dom među hrastovima našli, tamo gde smo oduvek težili, ipak krevet naš do uveče promrzla zona postao. Podigao si me a ja sam te sa sobom povukla, tvoje telo u gvozdenoj prašini prevrtala, lice mi zlatom mazao, jer ti je na dlanu znoj od zlata bio, a biseri suza u mojim očima od gvožđa. Krasan je život, rekao dok ja na polja od bulki mislila, na makov cvet Persefonea, čula njen umirujući glas, videla zrno nara na njenom dlanu, nudila me, mamila, pa ovozemaljski život nije više od zlatnog dima na masci. Pružio si mi ruku, tamo me zvao gde imena slobodno možemo izgubiti, gde više nem šta da se ubere i svaka boja u crno se otapa. Ali za to da shvatiš šta je tama, živeti tamo trebaš, s njom. Molio si, ostani još, a ja sa strahom prepoznala da je moć te maske veća od ljubavi. Prema njoj se ravnaš, od nje bežiš, niko nije toliko važan da bi se na nju moglo zaboraviti, makar i za trenutak. Poput vrtova Adonisa smo se isušili, smolasti ožiljci su na našoj poslednjoj voćki, neprospavani noći prazni, ali jednom će valjda jutro tamno odelo tame sa sobom poneti i u krvavom tragu Persefonea ponovo će bulke rasti. Nemoj me više ugristi ni ja te ne diram. Vreme će i ovako rastočiti telo a klupu zauvek sneg pokriti. Ostanimo. Pripasćemo jedan drugom, pronaćiću te konačno u mirisu opalih lišća. Nismo u žurbi, više nemamo kud. Kad dođe vreme pospremićemo krevet od nas samih i s našeg poslednjeg lica otpuhnemo prah zlata. Prevod: Fehér Illés



Mirtse Zsuzsa Szederálom – San kupine



Mirtse Zsuzsa (Žuža Mirče)

Szederálom

Mire gondolhatott a kisfiú, amikor
a gyereklét rácsán keresztül
bámulta a félelmes világot,
szemével egy kúszónövény
türelmetlen, fényéhes indáit követte,
évekkel később a mindent
beszövő repkényt
a házon, amelyből nagyapját
vitték el.

Mire gondolhatott később, amikor
a padon ülve figyelgette a galambokat,
hogy vajon hová bújnak el meghalni,
hiszen csak néhányat látott
szétmálló tollaikkal a fák levelei
közé keveredve.
Milyen barátkozó is az ősz, ahogy
kezét nyújtja, télbe hív,
milyen lehet a tapintása
a megfagyott testnek, karoknak.

Mire gondolhatott akkor, amikor
a hegy vonulatát kísérte a szemével,
később a csípő holdbéli tájékait
egy kölcsönszobában.
A felgyűrődött lepedő térképvonalaiból
két test kísérletéről
lehetett olvasni.
Az örök élet italát akarták megszerezni,
de csak bort találtak.
Mikor jött arra rá, hogy
mit is keresett a nők
tünékeny szilvaillatában.

Mire gondolhatott az utolsó percekben az,
aki sötét szemüregéből
már csak befelé nézett,
árnyékai között, mintha erdőben járna,
fényfoltról fényfoltra lépett,
talán éppen akkor csoszogott át
a másik világba,
ahol a test csak egy
gránátalma magjának álma,
mikor gondolta azt, hogy
már nem teher, ami ráméretik,
és amikor a fehér lepedőn
még egyszer hús után sóhajtott,
vajon milyen ölelést várt,
milyen csókot az elmúlás
szederjes ajkára.

San kupine

Na što je mogao misliti dečak kada

je preko rešetaka dečačkog bivstvovanja

zastrašujući svet promatrao,

očima je nestrpljive, za svetlom gladne

vitice jedne puzavice pratio,

godinama kasnije

sa bršljanom obraslu kuću

odakle mu je deda

odnešena.

Na što je mogao misliti, kada

je sedeći na klupi golubove promatrao,

možda upitao gde se skrivaju kad umiru

jer među granama drveća

sa raspadnutnim perjem

tek nekolicinu video.

Kakav li je druževan jesen

kako pružajući ruku u zimu zove,

kakav li je opip

smrznutog tela, ruke.

Na što je mogao misliti, kada

je pogledom obrise brda pratio,

kasnije u iznajmljenoj sobici

krajolike podbočenog meseca.

Pokus dva tjela

se ocrtavalo

na crtama nalik geografskoj karti zgužvane plahte.

Bili su željni napitku večitog života

ali su samo vino našli.

Kad je došao do saznanja

šta je uistinu tražio u nalik šljive

hlapljivom mirisu žena.

Na što je mogao misliti u zadnjim trenucima onaj

ko je iz tamne očne duplje

samo prema unutra gledao,

među senama kao da u šumi hodao

sa osvetljene tačke na osvetljenu tačku koračao,

možda se baš tad provukao

na drugi svet

kad je telo tek

san jednog semena nara,

kad je mislio da

namet više nije teret

i kad je na beloj plahti

još jednom za mesom uzdahnuo,

na zagasito plave usne preminuća

kakvog li zagrljaja

kakvog poljupca čekao.

                             Prevod: Fehér Illés