Szilágyi Domokos
Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.
Hajnal
A csönd lüktet a félhomályban,
hulló lombokat ringatón, szépségektől terhesen, mint ahogyan ver a szívem. Hajnalodik – a nappal ásít álom-ittasan, fél-éberen, akárcsak én; - táguló tüdejébe szívja a kocsonyásan-remegő ködöket, s mint az ember szeme, – ha könnyíthet lelkén, gondjai kevesbednek -, lassan tisztul a táj.
Várom, hogy mozduljon a hajnal,
friss lendülettel lépjen a világosság felé, a hajnal is vár engem. Farkasszemet nézünk. Tétovázunk, biztatgatjuk egymást. Nehéz az első lépés, csábító a kába álom.
De aztán mégis: egymásra nevetünk,
s megindulunk vidáman, kéz a kézben, mint szerelmesek, hogy huszonnégy órán keresztül gyűjtsük az erőt és a kedvet, amellyel holnap - újrakezdjük.
(1957)
|
Zora
Kao što moje srce kuca,
ljuljajući lišće u padu
opterećeno lepotama
u svitanju tišina kljuva.
Zora je – snom opijeno
u polusnu zeva dan
kao i ja; – u raširena pluća
poput sulca drhtavu maglu uvlači
i kao ljudsko oko
– ako može dušu olakšati,
kad se smanjuju brige –,
kraj se polako bistri.
Čekam da se zora pomeri,
neka svežim naletom krene
prema svetlosti,
i zora me čeka.
Izazivajući se merkamo. Kolebamo se,
jedan drugog bodrimo.
Težak je prvi korak,
mami onesvešćen san.
Onda ipak: nasmešimo se
i vedro krenemo, rukom u ruci,
poput zaljubljenih,
da kroz dvadesetčetiri sata
sakupimo snagu i volju
kojom sutra – opet počinjemo.
(1957)
Prevod: Fehér Illés
|
!
VálaszTörlés