Bayer Béla Váralja, 1951. május 17. –
Hacsak, nem?
Velem immár minden megtörténhet,
hisz a dolgaimmal egy vagyok.
Nincsen szavam a szavak ellen,
sem esélyem, hogy jelet hagyhatok,
hacsak nem magam vagyok a jel.
A végső dobszó, az elcsókolt vágyakozás.
A híd, melyen át már rég nem jár senki,
noha egykor lélektől lélekig ért.
Kimért mozdulatok váltották le öleléseimet.
Enyém lett végül a fránya,
kiválasztottak magánya, s a félelem.
Istenem, biztos, hogy így akartad?
Így akartad, hogy Krisztus-ábrázattal
szűköljek szemlesütve?
Képzetem halkuló sikolyra ébred,
míg az enyészet virága kifeslik,
lelkemnek ajtói egymásba nyílanak.
|
Ukoliko, zar ne?
Sa mnom se već sve može dogoditi,
ta stapao sam se sa svojim stvarima.
Protiv reči nemam reči,
niti šansu da za sobom mogu znak ostaviti
ukoliko ja sam nisam znak.
Konačna bubnjevina, odljubljena žudnja.
Most preko kojeg odavno već niko ne hoda
iako nekad od duha do duha dopirao.
Zagrljaje ukočeni pokreti smenili.
Na kraju prokleta samoća
izabranih i zebnja mi je pripala.
Bože moj stvarno si tako hteo?
Zar si tako hteo da obrazom Hrista
pognutom glavom cvilim?
Mašta mi se na tihi krik budi,
rascveta cvet raspada,
preklapaju se vrata moje duše.
Prevod: Fehér Illés
|
Molnár Imre: Küzdelem – Borba – Kampf
Hacsak,
nem?
Velem immár minden megtörténhet,
hisz a dolgaimmal egy vagyok.
Nincsen szavam a szavak ellen,
sem esélyem, hogy jelet hagyhatok,
hacsak nem magam vagyok a jel.
A végső dobszó, az elcsókolt vágyakozás.
A híd, melyen át már rég nem jár senki,
noha egykor lélektől lélekig ért.
Kimért mozdulatok váltották le öleléseimet.
Enyém lett végül a fránya,
kiválasztottak magánya, s a félelem.
Istenem, biztos, hogy így akartad?
Így akartad, hogy Krisztus-ábrázattal
szűköljek szemlesütve?
Képzetem halkuló sikolyra ébred,
míg az enyészet virága kifeslik,
lelkemnek ajtói egymásba nyílanak.
|
Was aber?
Auf mich kann nunmehr
alles zukommen,
weil ich mit meinen
Dingen identisch bin.
Ich habe keine Klage
gegen die Worte
und keine Chance zu
bleibendem Zeichen.
Was aber, wenn
ich selbst diese Zeichen bin,
als letzter
Trommelklang, als verküsste Lüste,
als Brücke, die von
Seele zu Seele führt
und heute von
niemandem überquert wird?
Die Umarmung wurde
Gewohnheit und
schließlich bekam ich
die Angst
als Belohnung des
Auserwählten.
Gott, du willst es
wirklich, dass ich
um Entschuldigung
betteln soll?
Die Phantasie erwacht
auf schmerzlichen Schreien.
Während die Blüte den
Untergang rötet,
öffnen sich meine
Türen ineinander.
Übersetzung: Simone
und Martin Gabriel
|
Hacsak,
nem?
Velem immár minden megtörténhet,
hisz a dolgaimmal egy vagyok.
Nincsen szavam a szavak ellen,
sem esélyem, hogy jelet hagyhatok,
hacsak nem magam vagyok a jel.
A végső dobszó, az elcsókolt vágyakozás.
A híd, melyen át már rég nem jár senki,
noha egykor lélektől lélekig ért.
Kimért mozdulatok váltották le öleléseimet.
Enyém lett végül a fránya,
kiválasztottak magánya, s a félelem.
Istenem, biztos, hogy így akartad?
Így akartad, hogy Krisztus-ábrázattal
szűköljek szemlesütve?
Képzetem halkuló sikolyra ébred,
míg az enyészet virága kifeslik,
lelkemnek ajtói egymásba nyílanak.
|
Quoi, donc?
Maintenant quoi qu’il arrive
je
suis en harmonie avec les choses.
Je n’accuse pas les mots
et n’espère pas de signe immuable.
Et si moi-mệme j’étais ce signe?
dernière vibration du tambour, sensualité épuisée?
une passerelle d’une âme à l’autre
que personne ne franchit plus?
L’étreinte devenue habitude,
c’est
la peur qui me fut octroyée
en guise de récompense
pour l’élu.
Dieu, le veux-tu
vraiment, que je
mendies
le pardon?
L’imagination
s’éveille sur des cris douloureux.
Tandis
que la fleur incendie le décline
mes
portes s’ouvrent les unes sur les autres.
Traduit: Simone et Martin Gabriel
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése