Bayer Béla A tét – Ulog – Einlage – Totalisation

Bayer Béla Váralja, 1951. május 17. –

A tét Esteledik. A szemköztes tömb ablakszemei felparázslanak, már vetkezik mögöttük az e napi gond. (Szomszédod ma kártyázik, s nem asszonyát veri.) Jómagad lámpásod esteli fénye mellett klasszikusokat idézel. Tétova kézzel, sort sor alá tapogatva kerülnek a lapra feljegyzéseid. Araszolsz megannyi kis csáppal, Kaffkával és Csáthtal gyapálod a középszerűt. Orgonát és mélyhegedűt  szólnak  benned a szavak. A hangulat keservét most aligha érzed, a képzet csak féligszítt cigarettát engedélyezett. Kibiccsant útján  az esély, hisz sekély szenvedély uralkodik. Bérdalok  bonganak bordalok helyett, vélhetnéd, így rendeltetett, bár fonákja maga kiabál.      Értelmed látszólag ellenáll, de fricskája szájad szögletére ül. Elnehezül lassan minden tagod, s noha tudod, hogy a lét dadog, nem kutatod a törvényi praktikát. A hibát a hit és a tudás viszonyában látod. Jobbító próbálkozásod nekifeszül, ám kiderül, hogy naivak elképzeléseid. Hit is csak áttételekkel mozgathat  hegyet, e kegyet nem bitorolhatja földi hívság. Hogy eleve elrendeltetett? Botorság. Természetünk ilyen. Krisztust a keresztre küldtük, de minden maradt a régiben. Igen. Hiába szülhetne megváltót, a csúnya lány szerelme mégsem kelendő. Veronika kendő becézi arcodat, s az alkonyat bársony pamattá bomlik. Pirossal pörsennek az ég ragyái, kontúrrá rajzolódsz, testtelenné, noha fantom mégsem leszel. Szeretsz és szeretkezel, egyre görcsösebben immár, bár a nyár még kelleti tűzhajú Végzetét. A tét mégis maradandóságod.   Látod? A versek szó-karátok, mit a Kritika unciái mérnek. Fintor, hogy a végső Költészet nem lehet maga az Életünk.

Ulog Hvata se mrak. Zasjaju prozorska okna susednog bloka, iza njih već dnevna briga se svlači. (Danas tvoj sused karta i ne tuče ženu.) Ti sam pored svetla noćne lampe klasike citiraš. Tvoje beleške sustezajućim pokretima tapkajući red ispod reda redaš na papir. Bezbroj sitnim pipcima se kotrljaš, osrednjost s Kafkom i Čatom prikrivaš. Reči u tebi putem orgulja i violončela se oglašavaju. Gorčinu raspoloženja sad ni ne osećaš, mašta samo napola popušenu cigaru dozvoljavala. Šansa na stramputicu stigla jer samo plitka strast vlada. Umesto hvalospeva vinu najamne pesme ore, mogao bi reći tako je suđeno ali naličje sam grmi. Tvoj razum se naizgled opire ali ti se zvrčka na usnama nazire. Usporavaju ti se udovi, iako znaš da postojanje muca, praksu zakonitosti ne istražuješ. Grešku u odnosu vere i znanja vidiš. Pokušavaš s poboljšanjem ali ispostavi se, predstavke su ti naivne. I vera samo transmisijom može brda pomerati, tu milost zemaljska snaga prisvojiti ne može. Da je sve unapred određeno? Bulažnjenje. Priroda nam je takva. Hrista smo na raspeće poslali ali sve je po starom ostalo. Da. Zalud bi mogla iskupitelja roditi, ljubav ružne devojke nije tražena. Lice ti marama Veronike miluje a suton u baršun se pretvara. Hrape neba su crvene bubuljice, od tebe samo obrisi ostali, bestelesan si ipak avet nećeš biti. Voliš i ljubav vodiš ali si već sve više u grču mada leto plamteću kosu Usudi još nudi. Ipak ulog je tvoja besmrtnost. Vidiš li? Pesme su karati reči šta uncije Kritike merkaju. Groteska je da Poezija sam Život ne može biti. Prevod: Fehér Illés

Einlage

Es dämmert. Die Fensteraugen

des  Blocks gegenüber glühen auf.

Hinter ihnen entblößt sich heutige Sorge.

(Diesmal bevorzugt der Nachbar

die Karten, statt die Gattin

mit Schlägen zu beglücken.)

Du zitierst bei deinem abendlichen

Lampenlicht Klassiker.

Mit zitternden Händen, Zeile nach Zeile

herumtastend  kriechen aufs Papier

deine Notizen. Wie ein Käfer

mit zahlreichen Fühlern schleichend

jätest  du das Mittelmaß. Wie Orgel

und Bratsche klingen dir die Wörter,

spürst die Missstimmung der Tage kaum.

Deine Fanthasie erlaubt dir nur

halbgerauchte Zigaretten, derweil

Chancen entgleisen  und wertlose

Leidenschaften herrschen.

Bestellte Lieder gellen statt

gefühlvoller Gedichte.

Alles ist vorbestimmt, könnte

man glauben, trotz, dass

das Zerrbild für sich selbst spricht.

Dein Verstand leistet Widerstand,

dennoch nistet sich eine Grimasse

in deinen Mundwinkeln ein.

Sachte werden deine Glieder schwer

und obwohl du weißt, dass das Dasein

stottert, fragst du nicht nach gängigen Praktiken.

Den Fehler siehst du in dem Verhältnis

zwischen Wissen und Glauben.

Dein verbessernder Wille spannt sich an,

aber es stellt sich heraus, dass deine Vorstellungen

zu naiv sind. Der Glaube kann auch nur mit

Übertragung Berge versetzen. Dieses Los

kann kein irrdisches Wesen besitzen.

Dass es unentrinnbar ist? Unfug.

Dies entspricht unsrer menschlichen Natur.

Obgleich, dass wir Christi auf das Kreuz

verbannt haben, alles blieb beim Alten.

Ja. Umsont würde ein hässliches Weib einen

Erlöser gebähren, ihre Küsse würden vermieden.

Veronika-Tuch bedeckt dein Gesicht

und die Abenddämmerung zerteilt sich

zu purpurnen Libellen. Die Himmelswunden

röten sich und du wandeltst dich zu Konturen,

würdest auch ohne Leib kein Phantom.

Du wirst geliebt und machst selber

Liebe, immer krampfender nunmehr

und wenngleich der Sommer noch seine

volle Pracht anbietet, dein Einsatz bleibt

deine Unvergänglichkeit. Sieh!  Die Verse sind

Wortpräziosen, die in Unzen der Kritik

gemessen werden. Die Fratze ist, dass 

die letzte Dichtung nicht unser Leben sein kann.

                             Nachdichtung: Bayer Béla

Totalisation

Le soir descend. En face dans le bloc, lles

fenêtres tournent en feu. Les soucis journaliers

derrière se mettent à nu.( Aujourd’hui, ton

voisin joue aux cartes, ne veut pas battre sa

femme comme plâtre.) Toi, sous l’abat-jour

de ta lampe epluches un texte classique.Tu mets,

d’une main hésitante, noir sur blanc quelques

notes sous les lignes ou sur la marge pour les

citer après. Tu argues avec Kafka et Csáth

attaques le médiocre. Dans ton tréfonds les

mots sonnent profonds comme l’orgue et le

violon. Tu sens à peine l’ amertume de la

disposition de l’àme. Le fictif ne donne

permission qu’à fumer une cigarette à

 moitié. L’aléa se désaxa en chemin faisant.

C’est la passioin futile qui règne. Au lieu des

chansons bachiques ce sont des chansons

salariées qui retentissent et bourdonnent. Tu

pourrais croire: ceci doit être ainsi, bien que le

contraire soit vrai. Il paraît que tu t’y opposes

et que tu pinces les lèvres. D’ un jour à l’ autre

tous tes membres s’alourdissent et bien que tu

saches que l’ existence balbutie, cloche, tu

net’intéresses plus à la loi, a la légalité

pratique et utile. Même la foi ne peut mouvoir

des monts qu’à condition d’une prise de force.

Mais cette faveur ne s’approprie pas par

n’importe quel être vaniteux. Tu dis, que cela a

été décrété au préalable? Nonsens. Notre

nature est ainsi. Nous avons envoyé le Christ

sur la croix et tout reste comme auparavant.

Voilà ce qui est vrai!Une fille laide pourrait

mettre un sauveur au monde, pourtant

personne ne la prendrait pour être sa femme.

De la science et de la foi. Ton essai mélioratif

fait encore un effort Tu crois que l’erreur gît

dans le rapport mais il devient clair que tes

idées sont   naïves. Le voile de Véronique

caresse ta face.Le velours du coucher de solei

se défera en touffe, poufLes stigmates de

variole du cielse colorent du crimson, tes

contours s’estompent, s’immaterialisent.

Bien que tu ne deviennes pas fantômes.

Tu aimes , tu fais l’amour, mais d’une façon de

plus en plus convulsive. Bien que l’ été laisse

encore désirer sa destinée en flamme infernale,

la totalisation est quand

même la durée.Tu vois? Les vers ont leur carat

de mots et sont mesurés par les onces de la

critique La contorsion est

que la Poésie ultime

ne puisse pas être notre Vie elle-même.

                             Traduit: Zsoldos Imre svd