Bella István
Székesfehérvár, 1940. augusztus 7. – Budapest, 2006. április 20.
Szavak a palatáblán
És beírtalak Benneteket a tenger fövenyébe,
téged is napvilág szolgálólánya, árva Babics Mária, nagyanya, és téged is vízkérincsélő, égkoldus Joó Sándor nagyapám, és téged is csillagpalatáblás tanító, néhai Bella István apám, búza vagy kóró az ukrán humuszban talán, és téged is háborúnapszámos, halál-csépelő élet, Joó Sarolta anyám, és titeket is Bellák, Balások, Piliárok és titeket is, szeretteim: MáriaMárta, Áni Máni és Tüske, MagdolnaMárta és Balázs, és titeket is Dömdödömszívű dobogások, napsugárfészkű Pistinke-cinkék, Bilincs-Bilintke, Tihamér és János, és mind, kikről csak ennyit: szerelmek, szeretők, barátok, barátság. És tégeteket is, édeseim, kikről csak azt tudom, kisujjam görbülete vagytok, összepöndörödő hajszálaim vagytok, a hajam és szemem színe vagytok, kaszává görbülő ölelésem vagytok. Így lássatok hát, ha látni akartok: ég és föld között, szemközt a végtelennel egy kisember áll, lábával jeleket ír a porba: a sarka a pont, a vonás, a talpa a vessző. És a vak Homérosz, a tenger elejti lantját, az időt, ki-kinyúl minden kezével, s hullám ujjbegyével letapogatja, hangosan elolvassa, elmormolja és elmorzsolja mind. |
Reči na ploči škriljca
I upisao sam Vas u žal mora,
i tebe bako, sluškinju sunčevih zraka,
sirotu Mariju Babič,
i tebe deda, kalogažca, prosjaka neba,
Šandora Jo,
i tebe oče, učitelja sa zvezdanom pločom
škriljca, negdašnjeg Ištvana Belu,
pšenica ili korov
možda u humusu Ukrajine,
i tebe majko, težaka rata,
vršioca smrti živote,
Šaroltu Jo,
i vas Bele, Balaševe, Piliare
i vas, moje ljubimce:
MarijaMartu, Ani Manija i Bodlju,
MagdolnuMartu i Blaža,
i vas srčana tabanja Demdedenja,
senice Pistinke sa gnezdima sunčevog sjaja,
Bukagiju-Bilintku, Tihomera i Ivana
i svakoga o kojima samo toliko:
ljubavi, ljubavnici, prijatelji, prijateljstva.
I vas, mili moji,
o kojima samo to znam
da ste mi krive mog malog prsta,
da ste mi kudrave vlasi kose,
da ste mi boje kose i oka,
da ste mi lukovi
mojih zagrljaja.
Pa vidite me takvog, ako me želite videti:
između neba i zemlje
nasuprot beskonačnosti
beznačajan čovek stoji,
nogama u prašinu znakove crta:
peta mu je tačka, skica,
tabane zarez.
I slepi Homer, more
ispusti lautu, vreme,
kat-kad ispruži svoje ruke,
val s jagodicama prstiju
opipava,
naglas čita,
sve promrmlja i razmrvi.
Prevod: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése