Bella István Az első mozi – Prvi bioskop

Bella István

Székesfehérvár, 1940. augusztus 7. – Budapest, 2006. április 20.

Az első mozi Reflektoroz, medret váj az éjbe a szél. Sárga fényhasáb. Porszemek, molekulák – lebegnek benne levelek, ágak. Kettészeli az éjszakát. A folyó vásznára vetít gyors holdat, rudalózó árnyakat. Fülüket hegyezik, nézik örökké felhők és kutak. Hát neked mit mutat? Ejtőernyőt, zuhanó hajadat, hátracsukló pőre templomokat, gyors késeket, villanó arcodat, kalimpáló kalodát, lábadat – és magamat, a bedőlt ég alatt.

Prvi bioskop Reflektira, vetar u noć korito kopa. Žuti snop svetla. Zrnca prašine, molekule – u njemu krošnje, grane lepršaju. Noć preseče. Na platno reke brzog meseca projicira i sene. Uši naroguše, večni oblaci ih gledaju i sarandže. A tebi šta pokazuje? Padobrana, tvoju pletenicu, ogoljelu napuklu crkvu, brze noževe, odsjaj na tvom licu, klateće klade, tvoju nogu – i ispod srušenog neba glavu moju. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000000312&secId=0000029351&mainContent=true&mode=html



Bella István Csak az a fény – Tek ona svetlost

Bella István – Pank Antal bronz emléktábla

Székesfehérvár, 1940. augusztus 7. – Budapest, 2006. április 20.

Csak az a fény Már nem érdekel a láng, a lobogás, csak az a fény, mely pólyál, melegít, csak az a Nap, mely világít: anyás. Visszaadja sugarát, melleit. Nem érdekel a tüzek tüze sem. Hamuvá roskaszt, hamvamba visszaás. Bekormozódó életüvegemen nézem, mint málló napfogyatkozást, messzi magam: ahogy tolul, tolul elém, körülem egy feketeség, elfed előlem, s azt súgja botorul: kivilágosodsz, kivirulsz, ha égsz.

Tek ona svetlost Više mi ne znači plam, buktanje, tek ona svetlost, što optoči, ugreje, tek Sunce, što obasja: majka je. Zrake prinosi, dojke daruje. Ni vatra vatre mi ne znači ništa. U pepeo se kruni, ukopa u moj pepeo. Kroz čađavo staklo svog života gledam, kao pomračenje sunca osulo, dalekog sebe: kako predamnom, okolo gomila se, gomila jedno crnilo, zaklanja me ispred sebe i šapuće blesavo: osvetlićeš se, procvetaćeš, ako budeš goreo. Prevod: Maša Starec i Fehér Illés



Bella István Ebben a félhomályban – U tom polumraku

Bella István

Székesfehérvár, 1940. augusztus 7. – Budapest, 2006. április 20.

Ebben a félhomályban Ki ül itt, ki ül itt, ebben a félhomályban, a halált gyakorolja talán, hogy csak van, nyílt szemmel,      leesett állal, testéből sarjad a félhomály, nyüzsgő, eleven óra, akibe a halál és árnyéka visszajár születni, s meghalni újra,      ki ez a se ide, se oda, sehova már?!

U tom polumraku Ko tu sedi, ko tu sedi, u polumraku tom, možda smrt uvežbava, da tek postoji, otvorenim očima,      otpalom bradom, polumrak iz njegovog tela provejava, užurban, živ sat, u koga smrt i njena sena se vraća da bi se ponovo rodila i umrla,      ko je taj ko već ni tu, ni tamo, nikamo ne pripada?! Prevod: Fehér Illés



Bella István Emlékeim – Moje uspomene

Bella István

Székesfehérvár, 1940. augusztus 7. – Budapest, 2006. április 20.

Emlékeim Emlékeim lassan akár a hó Nem ismerem emlékeimet emlékeim elfelejtenek engem Nem ismerem már a növények nevét elfelejtenek engem A virágok fák nevét sem ismerem elfelejtenek engem Fák-fák virág-virágok kő-kövek De én én akarok maradni De én egyetlen egy akarok maradni Idő Griffmadáridő vaskarmaiddal erősen tarts El ne zuhanjak

Moje uspomene Moje uspomene su poput snega Ne poznajem svoje uspomene moje uspomene zaboravljaju me Imena biljaka više ne znam zaboravljaju me Ni imena drveća ne znam zaboravljaju me Drva-drveća cvet-cveća stena-stene Ali ja želim ostati Ali ja jedan jedini želim ostati Vreme vreme Friga svojim čeličnim kandžama drži me čvrsto Da se ne bi stropoštao Prevod: Fehér Illés



Bella István A világ végén – Na kraju sveta

Bella István – Plank Antal domborműve

Székesfehérvár, 1940. augusztus 7. – Budapest, 2006. április 20.

A világ végén A világ végén végül is ketten maradtak: az árva, árva ember meg az árva, árva, árva emberiség. És elindult fönnhangon kiáltozván az ember az emberiségben:  „Hol vagy barátom, hova lettél?” És elindult fönnhangon kiáltozván az emberiség is az emberben:  „Hol vagy barátom, hova lettél?” És így tekergőztek egymás üregeiben, járataiban, barlangjaiban a világ végezetéig. Mert az ember nem tudott emberiségül, és az emberiség nem tudott emberül.

Na kraju sveta Na koncu konca na kraju sveta dvoje ostali: usamljen, usamljen čovek, i usamljeno, usamljeno, usamljeno čovečanstvo. I na sav glas vičući krenuo čovek u čovečanstvu: „Gde si prijatelju moj, gde si nestao?” I na sav glas vičući krenuo i čovečanstvo u čoveku: „Gde si prijatelju moj, gde si nestao?” I tako su se u međusobnim šupljinama, prolazima, pećinama do kraja sveta se ganjali. Jer čovek nije shvatio čovečanstvo, i čovečanstvo nije shvatio čoveka. Prevod: Fehér Illés



Bella István A világ születése – Rađanje sveta

Bella István

Székesfehérvár, 1940. augusztus 7. – Budapest, 2006. április 20.

A világ születése Megcsobban a láng. Kavics hull a tóba. Elkezd lenni a lenni. És a fény árnyai, a semmibe gyűrűző Isten-karimák fölgyűrődnek remegni A gyerek lehajol újra, és csillagot lel az ujja. Körkörös karikák. Minden mintha mozdulna: önmagán áttolulva, előtt és után tolva, átbucskázva, áthullva, önmagába átbukva tolja, tolja és tolja az első molekulát. Láng csobban, ég ég újra. Születik a világ.

Rađanje sveta Zapljusne plamen. U jezero belutak pada. Biti počinje biti. I sene svetla, u ništa uvijajuće obodi Boga naboraju se drhtati Dete ponovo saginje i prstima zvezdu dotiče. Kružne karike. Kao da se sve miče: preko sebe gomilajući, ispred i iza gurajući, spoticajući, padajući, preko sebe prelivajući gura, gura i gura prvu molekulu. Zapljusne plamen, opet gori, gori. Rađa se svet. Prevod: Fehér Illés



Bella István Szanaszét széledt ujjaimmal – Na sve strane razišlim prstima

Bella István

Székesfehérvár, 1940. augusztus 7. – Budapest, 2006. április 20.

Szanaszét széledt ujjaimmal Szanaszét széledt ujjaimmal elveszett koponyám most megkeresem, szanaszét széledt ujjaimmal elveszett koponyám most elveszejtett arcom elé emelem, – Hadd nézzék egymást! Egyiket a másik.

Na sve strane razišlim prstima Na sve strane razišlim prstima sad svoju izgubljenu lobanju tražim, Na sve strane razišlim prstima svoju izgubljenu lobanju sad ispred svog izgubljenog lica dižem, – Neka gledaju! Jedan drugoga. Prevod: Fehér Illés



Bella István Csönd – Tišina

Bella István

Székesfehérvár, 1940. augusztus 7. – Budapest, 2006. április 20.

Csönd

És majd besüpped az ég,

megroskad, összetöpped,

s mint elhagyott sírokon,

elgazosodik a földön az éj.

Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,

mert nem lesz, mi mérje a csöndet,

csak zajtalan némaság, arcbafagyott lehelet, csönd.

Hol lesz akkor barátom a porhadt

temetők nyugalma, lesz-e ember,

síró nénike a fák közt, mekegő

kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?

Lesznek-e méhek?

Lesz-e még valaki – ember – ki a bomlást

elmúlássá szelídíti?

Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben

Döglegyek, keselyűk, hollók

– zajtalan keringő bolygók –

a Föld felett.

Tišina

I nebo se skoro stropošta,

ruši se, rastura

i kao na napuštenim grobovima

noć na zemlji u korov se pretvara.

Biće tišina, ipak to nije tišina

jer tišinu nema šta da meri,

samo je bezglasna muk, u lice smrznut dah, tišina.

Prijatelju pa gde će biti mir

rahlih groblja, među stablima

biće li čoveka, uplakane starice,

u travi privezane koze, okovanog jagnjeta?

Biće li pčela?

Biće li nekoga – čoveka – ko raspad

prolazom vara?

Biće samo tišina, tišina i u tišini

Strvožderci, strvinari, vrane

– bešumno kružeće planete –

iznad Zemlje.

                             Prevod: Fehér Illés



Bella István Csak a bárány – Samo janje

Bella István

Székesfehérvár, 1940. augusztus 7. – Budapest, 2006. április 20.

Csak a bárány Káin és Ábel ügyében          eddig          a bárányról még senki nem beszélt. Maga az Úr sem! A Bírák Bírája! Pedig ő látta az esetet           s tanúsíthatná, hogy Káin és Ábel fölcserélhető.           Mert Káin lehet Ábel.           És Ábel lehet Káin. Csak a bárány, aki mindig ugyanaz. Meg az áldozati füst. Az áldozat nem ítélhet!

Samo janje U slučaju Kaina i Abela          do sada          janje niko nije spomenuo. Čak ni sam Bog! Sudija Sudije! Pa on je očevidac          mogao bi svedočiti da Kain i Abel mogu se zameniti.          Jer Kain može biti Abel.          I Abel može biti Kain. Samo je janje taj ko je uvek isti. I žrtven dim. Žrtva ne može suditi! Prevod: Fehér Illés

Bella István Szavak a palatáblán – Reči na ploči škriljca

Bella István

Székesfehérvár, 1940. augusztus 7. – Budapest, 2006. április 20.

Szavak a palatáblán És beírtalak Benneteket a tenger fövenyébe, téged is napvilág szolgálólánya, árva Babics Mária, nagyanya, és téged is vízkérincsélő, égkoldus Joó Sándor nagyapám, és téged is csillagpalatáblás tanító, néhai Bella István apám, búza vagy kóró az ukrán humuszban talán, és téged is háborúnapszámos, halál-csépelő élet, Joó Sarolta anyám, és titeket is Bellák, Balások, Piliárok és titeket is, szeretteim: MáriaMárta, Áni Máni és Tüske, MagdolnaMárta és Balázs, és titeket is Dömdödömszívű dobogások, napsugárfészkű Pistinke-cinkék, Bilincs-Bilintke, Tihamér és János, és mind, kikről csak ennyit: szerelmek, szeretők, barátok, barátság. És tégeteket is, édeseim, kikről csak azt tudom, kisujjam görbülete vagytok, összepöndörödő hajszálaim vagytok, a hajam és szemem színe vagytok, kaszává görbülő ölelésem vagytok. Így lássatok hát, ha látni akartok: ég és föld között, szemközt a végtelennel egy kisember áll, lábával jeleket ír a porba: a sarka a pont, a vonás, a talpa a vessző. És a vak Homérosz, a tenger elejti lantját, az időt, ki-kinyúl minden kezével, s hullám ujjbegyével letapogatja, hangosan elolvassa, elmormolja és elmorzsolja mind.

Reči na ploči škriljca I upisao sam Vas u žal mora, i tebe bako, sluškinju sunčevih zraka, sirotu Mariju Babič, i tebe deda, kalogažca, prosjaka neba, Šandora Jo, i tebe oče, učitelja sa zvezdanom pločom škriljca, negdašnjeg Ištvana Belu, pšenica ili korov možda u humusu Ukrajine, i tebe majko, težaka rata, vršioca smrti živote, Šaroltu Jo, i vas Bele, Balaševe, Piliare i vas, moje ljubimce: MarijaMartu, Ani Manija i Bodlju, MagdolnuMartu i Blaža, i vas srčana tabanja Demdedenja, senice Pistinke sa gnezdima sunčevog sjaja, Bukagiju-Bilintku, Tihomera i Ivana i svakoga o kojima samo toliko: ljubavi, ljubavnici, prijatelji, prijateljstva. I vas, mili moji, o kojima samo to znam da ste mi krive mog malog prsta, da ste mi kudrave vlasi kose, da ste mi boje kose i oka, da ste mi lukovi mojih zagrljaja. Pa vidite me takvog, ako me želite videti: između neba i zemlje nasuprot beskonačnosti beznačajan čovek stoji, nogama u prašinu znakove crta: peta mu je tačka, skica, tabane zarez. I slepi Homer, more ispusti lautu, vreme, kat-kad ispruži svoje ruke, val s jagodicama prstiju opipava, naglas čita, sve promrmlja i razmrvi. Prevod: Fehér Illés