Keresés ebben a blogban

2015. július 28., kedd

Bátai Tibor Egy vereség állomásai – Stanice jednog poraza

Bátai Tibor Budapest, 1951. február 17. –

Egy vereség állomásai

1.
 Minek tovább, ha nincs miért?
Ajkam fölrepedt és csorba
a bögre — elgondolom,
a hangya mint örül, ha
az asztalról morzsa hull
a földre.

 Kérgét eldobja, vedlik
 a platán. Hozzám jobban oda-
 nőtt a kéreg, a páncéling,
 az önként felöltött, úgy
szorít, hogy levetni

már félek.

 2.
Azt képzelem, pók vagyok,
hálómba fogok fényes
bogarat, de földönfutó
bogárként végül is
menekülök, s a háló
rám akad.

Nem fut a mozdony, nem vet
parazsat, nem fog lángot
a kalász, csillag sem
világlik az égen; ne
keress ott, ahol tudhatod,
nem találsz.

3.
 Árad a sötét, ellep. Egy
szál sugárban silbakol
 a fény. Bátorítaná magát,
hiába: hűlt helye marad csak
 őrhelyén.

Sűrűsödik az éjszaka,
gomolyló párává
összeáll. Észrevétlenül
bekerít, de még nem támad:
jelre vár.

4.
 Fűszálak szuronyán menetel
a csönd, tudom, hiába
 várom a zenét. Szelíden,
némán gyászol a tücsök,
és elföldeli törött
hangszerét.

Már megértem: ez a rend,
nem rémülök, húr hogyha
pattan, érzem, ahogyan
gyengülök, sebemből
szivárog, elfolyik
a dallam. 

5.
 Fejszémnek csak a nyele
veszett, akad még vad és
tág vadászmező. Mégis
vesztett harc ez is,
vesztett és késhegy-
re menő.

Bosszút érte! — tétován
 pördült (ó szemérem!),
s lehullt a levél. Halott.
Virágok élén most feni
kését a gyilkos, aki
 én vagyok.

Stanice jednog poraza

1.
Zašto dalje ako cilja nema?
Usne su mi ispucale, činija
okrnjena – zamišljam,
kako se raduje mrav kad
sa stola na zemlju mrvica
pada.

Odbaci koru, skida se
platan. Kora se na mene
bolje srasla, oklop,
dobrovoljno obučen, tako
stiska da mi je strah

skinuti.

2.
Zamišljam da sam pauk,
sjajnu bubu hvatam u svoju
mrežu, ali na koncu
konca kao buba prognanik
bežim i saplićem se
u mrežu.

Nepomična je lokomotiva,
iskru ne baca, klas ne
plamti, na nebu ni
zvezde ne sjaje; ne
traži me tamo, gde znaš
da me nećeš naći.

3.
Raste mrak, prekriva me. Zrak
svetla u jednom jedinom snopu
se muva. Hrabrila bi sebe,
zalud; na svom stražarskom mestu
samo je duplja.

Zgušćava se noć,
u kumulus se
pretvara. Neprimetno me
opkoli ali još ne napada:
čeka na znak.

4.
Tišina na bodežima vlasi trave
maršira, znam, uzalud čekam
melodiju. Zrikavac
krotko, nemo nosi crninu
i pokopa slomljenu
violinu.

Već shvatam: to je red,
ne prestrašim se ako pukne
žica, osećam kako
slabim, iz moje rane
melodija se cedi,
otiče.

5.
Mojoj sekiri samo se drška
izgubila, postoji još divljač i
prostrano lovište. Ipak
i to je izgubljena borba,
izgubljena i krajnje
izoštrena.

Osvetiti! – oklevajući
se vrtio ( o stidljivosti!),
i lišće opalo. Mrtav je.
Na vrhu cveta sad
oštri nož ubica, a taj
ja sam.

Prevod: Fehér Illés


4 megjegyzés:

  1. Gratulálok, kedves Tibor a versedhez, illetve költői képeidhez.
    A fordításon még lehetne csiszolni, bár nem rossz.

    Szeretettel olvastalak: Mila

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Radmila!
      Szívesen venném, ha rámutatna egy-egy rossz, netán téves megoldásra.

      Törlés
    2. Kedves Mila, köszönöm az olvasást és a gratulációt!

      Törlés
  2. Kedves Illés, szívből köszönöm fordítást és az újabb megjelenést!

    VálaszTörlés