Keresés ebben a blogban

2016. január 23., szombat

Bánki Éva Esőváros – Grad kiše

Képtalálat a következőre: „bánki éva”
Bánki Éva Nagykanizsa 1966. szeptember 17. –

Esőváros

Örökös esők közt, kimerülten
tapad a város a völgy köldökéhez.
A függönyön túl helyet cserélnek
a hegyek, reszketnek egymástól, a növények
körbefonják őket. Láttam-e tegnap ugyanezt?
vagy mint az anyanyelv, megváltoznak
a szakadó esőben az erdők is? Ösvények
taposnak egymáson, az esők alatt
az ő hangjukat hallom. Felébredek,
hegyek és szavak közt zuhog a városra a víz.

*
A gyümölcsöskertekben szőlő és csont.
Dél. Kifehéredik a nap a ragyogásban.
Teleette magát a föld, cipőmhöz gurul
egy szőlőszem. Valami más, nem a nap
hasítja a földet. Elfordulnék, mint tegnap,
tegnapelőtt, akkor is, mindig.
Új, makacs fény méreget.

*
Erős szép nő. Két hónalja fekete
fűcsomó, combjában erek ágaznak
szerteszét, lobogó szalagok. Beszédes,
finom inak, az eső szálai bőrére,
haja gyűrűire tapadnak, iramlik a nap,
egymagában, zuhogó felhők közt.

*
Híradások egy másik
világból: nyitják az ablakokat,
csukódnak az ajtók, a zárt szobában
megrebben a levegő. De talán nem is
rebbent meg, mi lélegeztünk. Kint

*
sok-sok gyepdarab és apró, szomorú
virágok méregcseppjei.
Lecsúszott a nap a hegyeken.
Ahogy máskor.

*
Miért menekültök? A porcelán
soha nem fél, érintetlen, mozdulatlan,
csupa csont, nincs szíve, bőre
egy lakatlan részlet a vörös élők
tömegében. Űrfehér. Mint a hold,
a várost figyeli.

*
A doktor fáradt. A táblán is maszatos
a neve, keze élettelen, most kibuggyan
tenyere és csuklója, mint két gyűrött zsebkendő.
Meleg van újra. Tele minden üveg
gyógyító, vörös szerelemmel. Csak vár,
a mérgezett eső beszél helyette.

*
Megtelik történetekkel az idő,

lebegnek gyökereikkel a fák,

én is készülök, várlak és félek,

a gyomok elnyomják a suttogást.

*
A gyógyító folyóknál – északról
keletre tartanak, a vizük fehér,
mint a fiatal köveké – villogó
kőhidak kísérik a hullámokat.
Szép, ellenőrzött és magabiztos
halált szeretnék, hogy óvatos
lábak tapodjanak, figyelő szemek
kövessenek, mint jóindulatú idegen,
engedjenek át maguk között.

Grad kiše

Između večnih kiša grad se
iscrpljeno lepi za pupčanik doline.
Iza zastora, brda menjaju svoja
mesta, jedni od drugih drhtaju, biljke
ih obavijaju. Dal sam to isto videla juče?
ili kao maternji jezik i šume se
menjaju u kiši koja pljušti? Staze
jedni druge gaze, njihove glasove
čujem ispod kišnog pokrivača. Budim se,
voda na grad između brda i reči pljušti.

*
U voćnjacima su čokoti i kosti.
Podne. Sunce u blistanju bledi.
Zasitila se zemlja, do moje cipele
jedna bobica grožđa se kotrlja. Ne sunce,
nešto drugo para zemlju. Okrenula bi se,
kao juče, prekjuče, i tada, uvek.
Nova, zadrta svetlost me merka.

*
Silna, lepa žena. Crne gomile trave
su njena dva pazuha, u butini razgranate
žile, lepršave trake. Pričljiva,
tanana tetiva, niti kiše na njenu kožu,
lokne se lepe, prolazi vreme,
sam, između olovnoteških oblaka.

*
Vesti iz drugog
sveta: otvaraju prozore,
vrata se zatvaraju, u zatvorenoj sobi
vazduh zatreperi. Možda nije ni
zatreperio, mi smo disali. Vani

*
mnoštvo komadića ledine i sitne, tužne
otrovne kapi cveća.
Sunce se skliznuo sa brda.
Kao svaki put.

*
Zašto bežite? Porculan
nikad se ne boji, netaknut, nepomičan,
sama kost, nema srca, kožu,
u masi crveno živih jedan detalj
u pustoši. Vasionski beo. Kao mesec,
promatra grad.

*
Umoran je lekar. I na ploči mu je zamazano
ime, ruka beživotna, sad bljuzne šaka i
zglob, poput izgužvanih maramica.
Ponovo je toplo. Svak boca je puna
lekovitom, cvenom ljubavlju. Tek čeka,
mesto nje zatrovana kiša govori.

*
Napuni se vreme događajima,

drveća korenima lebde,

i ja se spremam, čekam te i bojim se,

šapat korov potisne.

*
Kod lekovitih reka – sa severa
prema istoku kreću, voda im je bela,
kao u mladih belutaka – valove
sevajuće kamene mostove prate.
Lepu, kontroliranu i samouverenu
smrt bi volela, da me predostrožne
tabane gaze, pažljive oči prate,
da me između sebe kao
dobronamernog stranca propuste.

Prevod: Fehér Illés


1 megjegyzés: