Bátai Tibor Összezavar, kimerít [sikerült megúszom] – Zbunjuje me, iscrpljuje [uspeo sam se izvući]

Bátai Tibor Budapest, 1951. február 17. –

Összezavar, kimerít [sikerült megúszom] Maga, igen, maga. A nevetséges esernyőjével a megállóban. Noha csak szemerkél. Hiába tekergeti a nyakát. Mióta tudja, hogy figyelem?                     Látom, nem köti le, ami odabent                     történik. Szerintem törvénytelen így                     fölhajtani a feketét. Nem lennék                      a helyében. Képtelen rá, hogy élvezze. Az életet. Bámulom, jobb híján. Most épp magát az üres járdaszigeten. Bár már baromira unom, ahogyan közönyt mímel. Végül is ki figyel? És kit?                        Fogadni mernék, fizetéskor bezzeg                        mindjárt megélénkül. Talán vissza                        is kérdez a számlára. Képes rá. Hogy                        a fenébe stírölhet egy ilyen alak? Jóval kezd, ha vesémbe akar látni. Roppant kényes vagyok személyiségi jogaimra. Meg arra is, hogy senki esernyője ne takarhasson ki semmit.                          A valóságból. Vagy előlem. Ami                          bizonyos, hogy meneküléssel ér fel                          minden gesztusa. Egészen pontosan                          a hiányuk. Egyre jobban összezavar. Kimerít. A várakozás. Jöhetne már a pincérlány. Vagy a villamos, hogy véget vessen a képtelen helyzetnek. Kínos, amikor a fagylalt így visszanyal.                         Most szinte szimpatikus, hogy ennyire                         elanyátlanodott. Bolond lennék, ha                         hagynám lépre csalni magam. Még jó, hogy                         végre felszállhatok. Sikerült megúsznom.            Ezt a kellemetlen kalandot inkább            megspóroltam volna. Már egy tök üres            presszóban / megállóban sem lehet megbízni.                   Végképp itt az ideje, hogy másikat keressek.

Zbunjuje me, iscrpljuje [uspeo sam se izvući] Vi, da, vi. U stanici sa vašim smešnim kišobranom. Mada tek rominja. Vratom zalud se vrtite. Otkad znate da vas promatram.                    Vidim, to što se unutra događa,                    vas ne zanima. Po mom guzicu tako                    zavrtati nezakonito je. Ne bi bio na                     vašem mestu. Nesposobni ste da uživate. Život. Promatram da vreme tračim. Sad upravo vas na praznom otoku pločnika. Mada stvarno mi je dojadilo kako nehaj imitirate. Naposletku ko promatra? I koga?                  Opkladio bi se da prilikom dodele                  plate oživite. Možda vezano za račun                  nešto i upitate. Sposobni ste za to. Do                  vraga jedan takav kako može tako zijati? Nisam taj u koga možete prodreti. Neobično sam osetljiv što se tiče mojih osobnih prava. I na to, da ničiji kišobran ništa ne bi otkrio.                  Iz stvarnosti. Ili od mene. To što je                  sigurno da svaki njegov gest kao                  da je beg. Odnosno tačnije njihov                  nedostatak. Sve više me zbunjuje. Iscrpljuje me. Čekanje. Mogla bi već doći konobarica. Ili tramvaj da okonča tu apsurdnu situaciju. Mučno je kad sladoled povratno liže.                  Sad skoro je simpatičan kako je                  bespomoćan postao. Lud bi bio kad bi                  dopustio da me nasamre. Dobro je da                  konačno mogu ući. Uspeo sam se izvući.           Rađe bi ovu neugodnu avanturu           propustio. Sad već ni u potpuno praznom           bircuzu/ stajalištu se ne može poverovati.           Vreme je da konačno nešto drugo pronađem. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.irodalmijelen.hu/igyirunkmi/batai-tibor-osszezavar-kimerit-sikerult-meguszni