Keresés ebben a blogban

2016. június 19., vasárnap

Szegedi-Szabó Béla Antonio Pusic hajóskapitány históriája – Dogodovština kapetana broda Antonija Pusića


Képtalálat a következőre: „szegedi szabó béla”

Szegedi-Szabó Béla, Zenta 1970. május 15. –


Antonio Pusic hajóskapitány históriája

Győrffy Ákosnak

Én, Antonio Pusic kapitány,  Születtem 1760 decemberének egyik éjjelén,
Úgy döntöttem, hogy elhajózom innen.
Hogy eddig itt éltem, az csak a furcsa véletlen műve.
Sose gondoltam, hogy ily hosszan
Időzöm majd Raguzában,
S hogy éveken át csodálom az adriai hajnalokat,
Amelyek semmilyen más hajnalokhoz
Nem hasonlítanak és nem hasonlítottak soha.
Egy jelre vártam,
Egy furcsa jelre,
Amely talán csak annyi;
Egy olajfa ágának rezgése a szélben,
Egy meztelen szikla,
Mely meg-megvillan a verőfényben,
És messzi távolok illatát hozza, –
Egy női kéz, amely kenyeret dagaszt,
S amelynek fehérsége
Makulátlanabb a sosem látott hónál.
Úgy gondoltam,
A végtelen és mozdulatlan kékség
Egyszer majd választ ad a kérdéseimre.
De rájöttem: a válasz mindig máshol keresendő,
Az örök úton-levésben.
Abban, ahogy halált kémlelő szemünk előtt
Akár a vad, zabolátlan lovak,
Futnak az ismeretlen tájak,
Abban, ahogy felismerjük az irgalom egyszerre boldog és boldogtalan perceit.
Akad, amit csak a látás szerve érzékelhet és érthet.
Így láttam én.
1800. december 14. Raguza.



Dogodovština kapetana broda Antonija Pusića

Akošu Đerfiju

Ja, kapetan Antonije Pusić,
Rođen jedne decembarske noći 1760.
Odlučio sam, otploviću.
Da sam do ovog trena tu živeo, samo je čudna slučajnost.
Nikad nisam mislio da ću se tako dugo
U Dubrovniku zadržati.
I diviću se godinama zori Jadrana
Koja ni jednoj drugoj zori
Nije slična, niti je ikada bila.
Jedan znak sam čekao,
Jedan čudan znak,
Koji je možda samo tolik;
U vetru drhtaj jedne grane masline,
Jedna gola stena
Koja u zracima sunca treperi
I miris daljina donosi, –
Jedna ženska ruka koja hleb mesi
Čija belina je
Od nikad viđenog snega čišća.
Mislio sam
Bezgraničan i nepomičan plavet
Na moja pitanja odgovoriće jednom.
Ali doznah: odgovor uvek drugde se traži,
U večnom putovanju.
U tome, kako ispred naših očiju koji sa smrću se suočavaju
Kao divlji, neubuzdani konji
Nepoznati krajevi jure,
U tome, kako odjedanput sretne i nesretne trenutke milosrđa prepoznajemo.
Nađe se i to što samo organ vida može osetiti i shvatiti.
Ja sam tako video.

14. decembar 1800. Dubrovnik.


Prevod: Fehér Illés






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése