Szegedi Szabó Béla Örmény ének – Jermenska pesma

Szegedi-Szabó Béla, Zenta 1970. május 15. – 

Örmény ének

Soha többé nem felejtette el azt a napot.
Egyszer gyerekkorában volt egy álma:
Egy lerombolt templom belsejében állt,
Naplemente lehetett, bíbor fény
Csorgott be a huzatos ablakokon,
A kő valósággal lélegzett,
Szerteszét, kuszán régi könyvek hevertek,
A háta mögül egy százéves asszony
Fájdalmas egyházi éneket dalolt –
Hasonlatosat ahhoz, mint mikor
Váratlanul meghal valaki.

Felriadt, de az éneket később is
Szüntelen hallani vélte: elalváskor és ébredéskor,
A zsúfolt buszon, az átjárók előtt, séta közben,
Sokszor állt meg egy-egy pillanatra,
Szüntelen gyötörte ez az el-elcsukló hang,
Messzi szirén-ének.

Lázasan bújni kezdte a szótárakat,
Örmény szavakat tanult:
Éjjelente gyertyafénynél, mécsesek koszorújában,
Az ájtatos homályban
Különös betűket rajzolt, imádságokat fordított.
Munka közben üveges tekintete előtt
Ott virított a hatalmas Ararát süvegcukorforma
Csúcsa és az ódon templomok hagymakupolái.

Ahogy az évek múltak, egyre inkább
Csak arra tudott gondolni, hogy
Várják őt Jereván utcái és a kopár hegyek.
Egyre szórakozottabb lett, nem mosakodott,
Ruháit eladta, lecserélte, cipője kilyukadt,
Ócska saruvá kopott.
Munkahelyéről elbocsátották, felesége
Kizárta a családi házból, gyermekei
Sem voltak hajlandók vele többé szóba állni.
De ő csak ült és hallgatta a furcsa dallamot,
Mely úgy keringett az esti égen,
Akár egy sebesült madár.

Majd egy napon vette a kalapját,
Utolsó pénzéből befizetett egy turistaútra,
Amelynek első állomása Jereván volt.
Csodálkozva bámulta a teázókat,
Az emberek szelíd arcát,
Felfedezte, hogy az örmény nők
Bőre egy árnyalattal még sötétebb,
Mint ahogy a szakkönyvek írták,
Továbbá, hogy bölcsek és szépek,
És kiválóan bánnak a szamovárral.

Egy este a kulcsát leadta,
Nem akart többé hazatérni,
Úgy gondolta, az idő
Mostantól neki dolgozik –,
Majd konyakszagú kocsmákban
Keresett magának menedéket.
Egy ébenfekete lány ült a sarokban.
Az égő szempár azonnal megbabonázta.
Maria Hovanshiannak hívták.
Leült, szóba elegyedtek, ő maga is
Csodálkozott, milyen jól beszéli
Már ezt a nyelvet. És ittak sok-sok
Mézédes örmény konyakot.
Ha a lány szemébe nézett, úgy érezte,
Egy sötét katakomba mélyére szédült –,
Fáklyák lobogtak benne és valami mennyei fájdalom.
Akár a vörös skarlát: úgy ragyogtak bőrén
Az alkonyat utolsó, búcsúzó színei.
Éjjel, egy emeleti szobában – amelynek ablakából
Látni lehetett az Ararátot, – a lány
Megajándékozta szerelmével. Teste
Könnyű volt, s mint a hó,
Fehérlett az éjszakában.
Majd azt mondta: „én tudom, hogy ki vagy,
Ide jöttél, mert ismersz,
De most tovább kell menned,
Holnap hajnalban át kell kelned az Araráton.
Nesze, itt egy levél, de azt csak a havas
Csúcs közelében bonthatod fel,
Amikor már majdnem odaértél.”
A fekete lány varázsszót mormolt magában,
Szájával puhán megérintette a férfi homlokát,
Majd letérdelt a szoba közepén,
Úgy várta csendben,
Hogy a borostás vendég elmenjen.

A férfi sarujában elindult a hegyre,
Két napon át bolyongott,
Végül már csak kopár sziklák
Szegélyezték útját, és néhány magányos
Sas keringett a hamuszürke égbolton.
Elérkezettnek látta az időt,
Hogy a levelet felbontsa.
Az ócska borítékban egy pergament talált, –
Mely szinte szétporladt remegő ujjai között.
„Menj előre, nemsokára meglátod
Ugyanazt a romos templomot, amellyel
Álmodban is találkoztál. Lépj be bátran,
Ne félj, jó helyre érkeztél, téged
Itt már várnak. Szerencsés vagy,
Mert lemondtál mindenről –
Visszanyerted önmagadat,
Mi a holtak szellemei vagyunk,
Minden jelenés sugalmazói,
Titokzatos lelkek.
Maria Hovanshian a mi Angyalunk,
Aki a városba költözött,
Hogy egyengesse útját a zarándoknak.
Most végre hazaérkeztél.”
Nehéz, tömény füst szállt. Valahol harangoztak.
A férfi levetkezett. Majd végig feküdt a hideg kőlapokon.
Gyertyákat helyeztek köréje.

Forrás: http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/121/szegedi1.htm

Jermenska pesma

Taj dan nikad više nije zaboravio.

Jednom u doba detinjstva je sanjao:

Usred razrušene katedrale stajao,

Verovatno je suton bio, preko razlupanih

Prozora grimizna svetlost je prodirala,

Kamen kao da je disao,

Svuda okolo, razbacano, stare knjige ležale,

Iza njegovih leđa stogodišnja starica

Tužnu duhovnu pesmu pevala –

Slično onoj kao kad neko

Iznenada umre.

Trgnuo se iz sna ali pesmu kao da je i

Kasnije stalno čuo: pri predavanju snu i buđenju,

Na krcatom busu, ispred prelaza, tokom šetnje,

Na koji trenutak često je zastao,

Bez prestanka ga je taj zagrcnut glas mučio,

Daleka pesma Sirena.

Počeo je rečnike grozničavo pretrživati,

Jermenske reči učiti:

Usred noći u svetlu sveća, u vencu uljenki,

U pobožnoj tami

Neobična slova crtao, molitve prevodio.

Tokom rada ispred njegovog staklastog pogleda

Vrh silnog Ararata nalik glavi šećera i

Prostrane kupole prastarih katedrala se pojavile.

Kako su godine prolazile sve više

Samo je na to mislio da ga

Ulice Jerevana i gola brda čekaju.

Sve više je rasejan bio, nije se umivao,

Odela prodao, zamenio, cipele mu se probušile,

Pohabane sandale postale.

S posla ga otpustili, iz porodične kuće
Žena ga je isključila, ni njegova deca

Više nisu hteli s njim pričati.

Ali on je samo sedeo i neobičnu melodiju slušao

Šta je poput ranjene ptice

Na večernjem nebu kružila.

Pa jednog dana uzeo šešir,

Sa zadnjim novcem je na turističko putovanje

Sa prvom stanicom Jerevana uplatio.

Začuđeno je gledao kako ljudi uživaju u čaju,

Pitoma lica prolaznika,

Otkrio je da koža Jermenki

Za nijansu još tamnija

U odnosu na opisano,

Nadalje da su mudre i lepe,

I spretne su sa samovarom.

Jedne večeri predao je ključ,

Nije hteo više kući se vratiti,

Mislio je da vreme

Od sada za njega radi –,

Pa sklonište za sebe

u vonjavim birtijama tražio.

U uglu je crnoputa devojka sedela.

Žarne oči su ga za čas začarali.

Zvala se Marija Hovanshian.

Seo je, započeli priču, i sam se

Čudio kako dobro govori

Taj jezik. I kao med sladak

Jermenski konjak u nedogled pili.

Kad je u oči devojke zagledao, tako se osećao,

Kao da je na dno tamne katakombe pao –,

U njoj baklje su plamtile i nekakva nebeska bol.

Kao rujan skrlet: zadnje, oproštajne boje sutona

Na njenoj koži tako su sjale.

Tokom noći, u jednoj sobi na spratu – odakle se

Ararat videlo – devojka ga je

Sa svojom ljubavi obdarila. Telo joj je

Poput snega lagan bio,

Belio se u noć.

Pa je rekla: „znam, ko si,

Ovamo si došao, jer me poznaješ,

Ali sad moraš dalje ići,

Sutra zorom moraš Ararat preći.

Evo, tu ti je jedno pismo, ali samo

U blizini snežnog vrha možeš otvoriti,

Kad si već skoro stigao.“

Crna devojka je čarne reči mrmljala u sebi,

Usnama čelo muškarca lagano dotakla,

Pa je usred sobe kleknula,

Tako je u tišini čekala,

Da neobrijan gost ode.

Muškarac je na brdo u sandali krenuo,

Dva dana lutao,

Na koncu stazu već samo gole stene

Okružile i na pepeljastom nebu

Nekoliko samotnih orlova kružili.

Smatrao je došlo je vreme

Da pismo otvori.

U beznačajnoj koverti pergamenta našao,–

Što se među drhtavim prstima rasuo.

„Idi dalje, videćeš uskoro

Istu razrušenu katedralu koju si

I u snu sreo. Uđi hrabro,

Ne boj se, na pravom mestu si, tebe

Tu već čekaju. Srećan si

Jer si se svega odrekao –

Našao si ponovo sebe,

Mi smo aveti mrtvih,

Navodioci svakog priviđenja,

Tajni duhovi.

Marija Hovanshian je naš Anđeo,

Koja se u grad preselila

Da bi poklonicima put olakšala.

Sad si konačno kući stigao.“

Težak, gust dim se dizao. Negde zvonili.

Muškarac se svukao. Na hladne kamene ploče je legao.

Oko njega sveća su smestili.

Prevod: Fehér Illés

Szegedi-Szabó Béla Beatrice – Beatrisa

Szegedi-Szabó Béla, Zenta 1970. május 15. –

Beatrice

Ugyanazon a sarkon vártam rá,
A villanykörte halódó fényénél,
És csak csodálkoztam,
Hogy az az ócska kocsma még mindig megvan,
Hogy hétszáznegyvenegy év az semmi,
Hogy minden ugyanúgy,
Hogy a tejesek – nem törődve a kövér patkányokkal –
Már éjfél előtt kirakodnak,
És a Város leplezetlen
Utcái sem lettek tisztábbak,
És nem tudtam megmagyarázni,
Mitől olyan ügyes az a kóbor macska,
Hogy szájából zsákmányát ki nem ejti,
Már láttam magam előtt az arcát,
Mint ahogy álmomban, évekig, számolatlanul,
És nem tudtam neki mondani semmit,
Amikor a sötétből váratlanul elém lépett.

Forrás: https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10205644425863524&set=a.10201434577499946.1073741826.1640371210&type=3&theater

Beatrisa

Na istom ćošku sam nju čekao,

U tinjajućem svetlu žarulje,

I samo sam se čudio

Da još uvek postoji ona trošna mehana,

Da sedamstočetrdesetjedna godina nije ništa,

Da je sve baš onako,

Da mlekari – ne obraćajući pažnju na debele štakore –

Već pre ponoći istovaraju,

I ni neskrivene ulice Grada

Nisu postale čišće,

I nisam znao objasniti,

Zbog čega je ona mačka lutalica tako spretna

Da plen iz usta ne bi ispustila,

Već sam video njeno lice ispred sebe,

Kao u snovima, godinama, bezbroj puta,

I ništa nisam mogao njoj reći

Kad se iznenada iz tame ispred mene stvorila.

Prevod: Fehér Illés 



Szegedi-Szabó Béla Szent Orsolya – Sveta Ursula

Szegedi-Szabó Béla, Zenta 1970. május 15. –

E S mester: Szent Orsolya

Szent Orsolya                        „Pedig éjszaka van.”                        Keresztes Szent János Minden a főzéssel kezdődött. Mert alkímia minden valódi tett.             Ismered a lángot, mi a konyhából             Indulva elemésztette éji házunk?             Vacsoránk tündöklő örvényei             Közepette láttam meg az Angyalt,             Ki az ablakban ülve, félelmes             Mosollyal kerubi arcán             Kísértette gyenge létem.             Én akkor megszólítattam. Az asztaltól felállva, némán             Ledobtam magamról ruhámat.             Rohantam az ismeretlen éjszakának,             Feledve a sok unt aranyat, pénzt!             Otthonomtól elszakadva             Karsztos, forró hegyeket kívántam.

Sveta Ursula                     “Ali noć je.”                     Sveti Jovan Krstitelj Sve je sa kuvanjem počelo. Jer svako stvarno delo alhimija je.             Poznaješ li plamen što krećući             Iz kuhinje našu noćnu kuću uništio?             Usred sjajnog kovitlaca večere             Sam ugledala Anđela,             Ko sedeći u prozoru, na licu nalik             Heruvinu sablasnim osmehom             doveo u iskušenje moje krhko telo.             Ja sam ga tad oslovila. Ustajući od stola, nemo             Sa sebe haljinu odbacila.             U nepoznatu noć jurila,             Zaboravivši na dodijalo zlato, novac!             Otcepivši od doma             Bila sam željna kraških, vrućih brda. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.irodalmijelen.hu/05242013-0956/szegedi-szabo-bela-versei-szokratesz-beszede-magahoz-szent-orsolya-szent-eulalia



Szegedi-Szabó Béla Antonio Pusic hajóskapitány históriája – Dogodovština kapetana broda Antonija Pusića

Szegedi-Szabó Béla, Zenta 1970. május 15. –

Antonio Pusic hajóskapitány históriája

Győrffy Ákosnak

Én, Antonio Pusic kapitány,  Születtem 1760 decemberének egyik éjjelén,
Úgy döntöttem, hogy elhajózom innen.
Hogy eddig itt éltem, az csak a furcsa véletlen műve.
Sose gondoltam, hogy ily hosszan
Időzöm majd Raguzában,
S hogy éveken át csodálom az adriai hajnalokat,
Amelyek semmilyen más hajnalokhoz
Nem hasonlítanak és nem hasonlítottak soha.
Egy jelre vártam,
Egy furcsa jelre,
Amely talán csak annyi;
Egy olajfa ágának rezgése a szélben,
Egy meztelen szikla,
Mely meg-megvillan a verőfényben,
És messzi távolok illatát hozza, –
Egy női kéz, amely kenyeret dagaszt,
S amelynek fehérsége
Makulátlanabb a sosem látott hónál.
Úgy gondoltam,
A végtelen és mozdulatlan kékség
Egyszer majd választ ad a kérdéseimre.
De rájöttem: a válasz mindig máshol keresendő,
Az örök úton-levésben.
Abban, ahogy halált kémlelő szemünk előtt
Akár a vad, zabolátlan lovak,
Futnak az ismeretlen tájak,
Abban, ahogy felismerjük az irgalom egyszerre boldog és boldogtalan perceit.
Akad, amit csak a látás szerve érzékelhet és érthet.
Így láttam én.

1800. december 14. Raguza.

Forrás: http://www.irodalmijelen.hu/node/8000

Dogodovština kapetana broda Antonija Pusića

Akošu Đerfiju

Ja, kapetan Antonije Pusić,

Rođen jedne decembarske noći 1760.

Odlučio sam, otploviću.

Da sam do ovog trena tu živeo, samo je čudna slučajnost.

Nikad nisam mislio da ću se tako dugo

U Dubrovniku zadržati.

I diviću se godinama zori Jadrana

Koja ni jednoj drugoj zori

Nije slična, niti je ikada bila.

Jedan znak sam čekao,

Jedan čudan znak,

Koji je možda samo tolik;

U vetru drhtaj jedne grane masline,

Jedna gola stena

Koja u zracima sunca treperi

I miris daljina donosi, –

Jedna ženska ruka koja hleb mesi

Čija belina je

Od nikad viđenog snega čišća.

Mislio sam

Bezgraničan i nepomičan plavet

Na moja pitanja odgovoriće jednom.

Ali doznah: odgovor uvek drugde se traži,

U večnom putovanju.

U tome, kako ispred naših očiju koji sa smrću se suočavaju

Kao divlji, neubuzdani konji

Nepoznati krajevi jure,

U tome, kako odjedanput sretne i nesretne trenutke milosrđa prepoznajemo.

Nađe se i to što samo organ vida može osetiti i shvatiti.

Ja sam tako video.

14. decembar 1800. Dubrovnik.

Prevod: Fehér Illés



Szegedi-Szabó Béla Szókratész beszéde magához – Govor Sokrata samoj sebi

Szegedi-Szabó Béla Zenta, 1970. május 15. –

Szókratész beszéde magához   „Mennyi mindenre nincs szükségem.”                                               Diogenész Dühöng a nép, a piacon vízzel öntözik A felforrósodott kövezetet. Fordítsunk Hátat e mérgező jelennek: a szél Boros lelkünkbe fúj, a víz cseppjei Pihenőt ajándékoznak a fáradt elmének. Csak azt akartam, hogy lásd Ablakodon át az új világot! Tengernyi Végtelent, mely előtt nem illik a szó, Tört kancsó minden gondolat. A test ráng, a többi mégis halhatatlan? Mintha valaki intene a távolból: de te Visszafordulván is maradsz. Legyen a félelem kevesebb, mint e ruha itt: hisz Most e nehéz kékség közös halójába hullsz. Ragadd hát önként         Magadhoz a méregpoharat.

Govor Sokrata samoj sebi “Koliko predmeta su mi bespotrebni.”                                                      Diogen Besni narod, na pazaru uzavrelu kaldrmu Vodom zalevaju. Okrenimo leđa Toj sadašnjosti koja truje: vetar U naše opijene duše duva, mornom umu Predah kapi vode daruju. Samo sam hteo da preko svog prozora Vidiš novi svet! Nepreglednu Beskonačnost, ispred koje reči su suvišne, Svaka misao je razbijen krčag. Telo se trga, ipak besmrtno je sve ostalo? Iz daljine kao da neko mahne: ali ti I osvrnuvši ostaješ. Neka strah bude manja od tog ruha tu: jer sad U zajedničku moriju tog teškog plaveta padaš. Pa čašu otrova                  oberučke zgrabi. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.irodalmijelen.hu/05242013-0956/szegedi-szabo-bela-versei-szokratesz-beszede-magahoz-szent-orsolya-szent-eulalia