Kozák Mari Debrecen, 1954.
február 16. –
|
Emlék
Oly sok éve már, hogy
arra jártam, hol felhőbe vesznek a fák, és kopott köveken sétálgat az elmúlás, tornyos háztetőn a tegnap megpihen, majd a mával karöltve, a holnap után siet. Arra, mindig kéket nevetett az ég, és fodros ruhában felhők vigyázták a nap mosolyát… anyám mesélte rétek titkát. Cipőm még emlékszik minden apró kavicsra, pillantásom szökik tarka ruhás bokrok után, ablakok szemén csillan a varázs, feléjük botladozik megfáradt léptem, emlékszem… kibontott hajjal futok egy régi emlék után, lehajtott fejű fák közt vár a nyár…
találkát kért tőlem az elmúlás.
|
Uspomena
Odvajkada
nisam bila
tamo
gde stabla u oblacima
se
gube i prolaženje
na
izlizanoj kaldrmi šeta,
juče
na strmom krovu
se
odmara, pa pod ruku
sa
danas prema sutra žuri.
Tamo
negde nebo je uvek plavo smejao
a
oblaci u naboranom odelu
čuvali
osmeh sunca…
od majke
slušane tajne livada.
Moja
cipela još svakog
sitnog
belutka pamti,
pogled
moj u šareno ruho
obučeno
grmlje beži,
primama
na oknama prozora blešti,
morni
koraci moji prema njima teže,
sećam
se…
razvezanom
kosom trčim
prema
uspomenama,
među sagnutim
krošnjama čeka me žara…
morija
sastanak sa mnom je zakazala.
Prevod:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése