Kozák Mari Szerelmes vers – Ljubavna pesma

Kozák Mari Debrecen, 1954. február 16. –

Szerelmes vers Dőlj mellém majd pillád alá tavaszt rajzolok ujjad hegyére lágy sóhajom csendesen ájul ajkamról félénk szavak hullnak meztelen öled nézlek – szemem felöltöztet átöleltelek. …tél van kedves – nem fázom veled hiába fagy jég és rettenet karunkon fehér lepel – ölel a bennem égig érő vágy és nem jöhet halál – te velem lásd ölelkezik szemünk s karjainkkal elérjük a végtelent csak ennyi – ennyi jut nekem mégsem fázom – a kedves velem egyszer elvész mellőlünk az a hideg félelem Dőlj mellém majd pillád alá tavaszt rajzolok ujjad hegyére lágy sóhajom csendesen ájul ajkamról félénk szavak hullnak meztelen öled nézlek – szemem felöltöztet átöleltelek.

Ljubavna pesma Sedi kraj mene ispod tvojih trepavica nacrtaću proleće moj uzdah na vrh tvojih prstiju tiho se prikrada sa mojih usana bojažljive reči padaju krilo ti je gol gledam te – moje oči te oblače zagrlila sam te. ...zima je dragi – s tobom se ne smrzavam zalud je mraz led i strah ruke nam beli veo pokriva – grli te moja do nebesa stigla strast i ne može doći kraj – sa mnom si vidi naši pogledi se grle i rukama beskonačnost dotičemo tek toliko – toliko mi je pripalo ali se ne smrzavam – dragi je sa mnom ta hladna zebnja nestaće jednom Sedi kraj mene ispod tvojih trepavica nacrtaću proleće moj uzdah na vrh tvojih prstiju tiho se prikrada sa mojih usana bojažljive reči padaju krilo ti je gol gledam te – moje oči te oblače zagrlila sam te. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Kozák Mari Ha körém ölelem – Ako ga zagrlim

Kozák Mari Debrecen, 1954. február 16. –

Ha körém ölelem „egyszer megírom azt a verset” mit akkor akartam azon a hajnalon – karomban tartottam szárnyaszegett angyalom… szél sírt ablak alatt fák hajtották fejük földig bennem némán reszketett a fáj anyám az ártatlan lélek egy vastag ágat keresett az almafán… „egyszer megírom azt a verset” olyan bús-kesergőt tán mégsem – hangosan nevetőt… az almafa karjait emelte fel a magas égre anyám egy kötelet rajta átvetett majd elé térdelt – nevetett elméje másnap elcsendesedett azóta sír – fekete könnyeket… „egyszer megírom azt a verset” tán akkor belehalok majd hagyjatok magamra – vigyenek egeken át szárnyas angyalok adjatok rám fehéret - bodzának virágát fűzzétek hajamba s fiam rózsája testem takarja… ...ha megírom – jaj hogyan is tehetném míg jó fiam karját körém nem öleli s azokat a fekete varjakat messzi útra engedi.

Ako ga zagrlim „napisaću jednom onu pesmu” koju sam tad htela one zore – anđela mog sa slomljenim krilima u naručju sam držala... ispod prozora vetar je plakao stabla sa krošnjama do zemlje su se savile bol je u meni nemo drhtala mama nedužna duša na jabuci debelu granu je tražila... „napisaću jednom onu pesmu” tako otužnu možda ipak ne – glasnu veselu... jabuka svoje ruke prema nebu je pružila mama preko njih uže je bacila pa je kleknula – smejala se drugi dan njen um je utihnula od onda plače – crne suze... „napisaću jednom onu pesmu” možda ću tad i umreti pa ostavite me samu – mene preko neka krilati anđeli nose u belo me obucite – u kosu cvet zove stavite a telo mi neka ruža mog sina pokrije... ... ako ću napisati – pa kako bi mogla dok me sin svojim rukama ne obavija i one crne vrane na dalek put ne pošalje. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Kozák Mari Már nem... – Više nisam...

Kozák Mari Debrecen, 1954. február 16. –

Már nem... Már nem akartam ringatni az itt hagyott álmaidat, hisz zsebemben sírdogált egy gyáva kis emlék, hazudtam neki: lesz még szép napom, örömöm majd ráhagyom. Már nem akartam hallani, hogy neked is fáj a magány és ölelés nélkül telnek a szürke hétköznapok... magamra öltöttem fekete nagykabátom, s repültem varjúszárnyakon. ...már rég nem akartam ember sem lenni, csak szállni magasan óriás hegyek felett, szárnyam alá gyűjteni elveszett emlékeket, árkok mélyére csalni a haszontalan éveket. ...bűzös kémények tövén várni a hajnalt, lecsúszni némán könnyes szemű ereszen, harangok köszöntötte reggelen, ablakhoz szorítani éjfekete szívem. Már nem akartam semmit, ujjaim közt kifolytak s homokba bújtak a napok, megint magam vagyok.... én ma kitárt szárnyakkal a hegyek fölé szállok, tudod, mindig madárrá válok, ha rám találnak az álmok.

Više nisam... Više nisam htela tvoje ovde ostavljene snove ljuljati, ta u mom džepu jadna sitna uspomena je plakala, lagala sam: doživeću još vedrinu, ostaviću njoj svoju milinu. Više nisam htela čuti da samoća i tebi boli i da sive svakodnevnice bez zagrljaja prolaze... veliki crni kaput obukavši krilima gavrana letela. ...više odavno ni čovek nisam htela biti, tek u visu iznad golemih brda leteti, ispod krila izgubljene snove sakupiti, tričave godine na dnu jarka mamiti. ...u podnožju smrdljivih dimnjaka zoru čekati, sa uplakanog oluka nemo se spustiti, zorom od zvona pozdravljene, svoje garno srce prozoru stisnuti. Više ništa nisam htela, dani su među prstima procurili i u pesak se uvukli, opet sam sama... raširenim krilima poletiću iznad brda, nađu li me priviđenja, u pticu se pretvaram. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző



Kozák Mari Majdnem egy mondat – Skoro jedna rečenica

Kozák Mari Debrecen, 1954. február 16. –

Majdnem egy mondat mikor elmentél, tavaszt hívott a fázós tél, színes ruhát próbáltak a fák, a bokrok szoknyája már térdig ért, levelet bontott a vén akác, az erdei padon tollászkodott az est, varjak keresték kedvét a hársnak, és léptek siettek a fák közé, meglesni a mával várandós árnyat, amott az út végén csend ölelte a szürke házat, és kémény füstjét lopta a tavalyi bánat, madarak szárnyán ült a csalóka pillanat, én meg haza vártalak, mikor elmentél, a tegnapok még hangosan nevettek, árokban üldögélt egy bolondos pillanat, ablakok szemén ragyogott egy csillag, a hajnal már tiszta ruhát vett, és fűszálak közt néhány lépés hazafelé sietett, csak te vártál, és hallgatott veled a majdnem reggel, már égaljára ért sóhajod, magányos perc futott előtted, te karod tártad, ő magadra hagyott, mikor elmentél tavaszt hívott a fázós tél, színes ruhát próbáltak a fák, a bokrok szoknyája már térdig ért, levelet bontott a vén akác, most ősz van, velem sírnak a tegnapok, a házfalán az árny azóta halott, és a kémény sem hívja füstjét, fázik minden nagykabát, hátukon altatót dúdol az a hasadás, és ingek gallérján ájult az idő, valahova elszökött az esztendő… mert mikor elmentél, meghalt a tavasz, és csak az ősz csókolja fáradt arcomat.

Skoro jedna rečenica kad si otišao, promrzla zima je proleće dozivala, šuma šareno odelo probala, suknja džbuna već do kolena dospela a stara akacija lišće otvarala, veče je na klupi u šumi tumarao, lipama su vrane udvarale i među stabla su žurile da bi bremenite senke uvrebale, tamo na kraju puta sivu kuću tišina grlila i dim dimnjaka je lanjska tuga krala, varljiv tren na krilima ptica boravio, a ja sam čekala da se kući vratiš, kad si otišao, juče je još glasno smejao, jedan vragolast trenutak u jarku je sedeo, na oknima prozora zvede su sjale, svanuće čisto odelo obukao i među vlasima trave koraci su prema doma krenuli, samo si ti čekao, i zajedno s tobom je i praskozorje šutio, tvoj uzdah je već do neba stigao, širio si ruke, sam ostao, kad si otišao, promrzla zima je proleće dozivala, šuma šareno odelo probala, suknja džbuna već do kolena dospela a stara akacija lišće otvarala, jesen je sad, juče sa mnom plače, od onda na zidu je senka mrtva, dimnjak više dim ne zove, zima je svakom zimskom kaputu, na njihovim leđima ona rasceplina uspavanku peva, na ovratnicima košulja vreme je u nesvestici, godina nekud pobegla...  jer kad si otišao, umro je proleće i moje umorno lice tek jesen ljubi. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző



Kozák Mari Emlék – Uspomena

Kozák Mari Debrecen, 1954. február 16. –

Emlék Oly sok éve már, hogy arra jártam, hol felhőbe vesznek a fák, és kopott köveken sétálgat az elmúlás, tornyos háztetőn a tegnap megpihen, majd a mával karöltve, a holnap után siet. Arra, mindig kéket nevetett az ég, és fodros ruhában felhők vigyázták a nap mosolyát… anyám mesélte rétek titkát. Cipőm még emlékszik minden apró kavicsra, pillantásom szökik tarka ruhás bokrok után, ablakok szemén csillan a varázs, feléjük botladozik megfáradt léptem, emlékszem… kibontott hajjal futok egy régi emlék után, lehajtott fejű fák közt vár a nyár… találkát kért tőlem az elmúlás.

Uspomena Odvajkada nisam bila tamo gde stabla u oblacima se gube i prolaženje na izlizanoj kaldrmi šeta, juče na strmom krovu se odmara, pa pod ruku sa danas prema sutra žuri. Tamo negde nebo je uvek plavo smejao a oblaci u naboranom odelu čuvali osmeh sunca… od majke slušane tajne livada. Moja cipela još svakog sitnog belutka pamti, pogled moj u šareno ruho obučeno grmlje beži, primama na oknama prozora blešti, morni koraci moji prema njima teže, sećam se… razvezanom kosom trčim prema uspomenama, među sagnutim krošnjama čeka me žara… morija sastanak sa mnom je zakazala. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző



Kozák Mari Kereslek mindig... – Uvek te tražim...

Kozák Mari Debrecen, 1954. február 16. –

Kereslek mindig... Kereslek mindig… Barna éjszakákon mikor hangtalan sírnak a jegenyék, és kitárt szárnyú madarak könnyükkel itatnak égig szaladó búzafejet, mikor rozs borul térdre szomorú hajnalok lába előtt, mikor esőben mosdik a rét, és a reggel az ajtókig ér. Kereslek mindig… Sárban vergődő tavaszi illatban, őszi szél karján, ha ringat valaha álmokat, fák ágán nevető szürke ködben, elveszett dallam csilingelő hangján, árokpartján, ahol szerelembe esnek a füvek, és messzire kergetik a reggeleket. Kereslek mindig… Éjjel, ha takaród ráncain árnyak pihennek, és illatod öleli párnád, ha utolsó lépted ajtóm előtt kesereg, és a kilincs felejti a valaha éveket, mert az érintés utánad sietett. Ha ablakok szemén csak jégvirág nyitik, és a sarokban zokogva ülnek az emlékek, ha fehér papíron kiömlik a tinta, hogy ne kelljen a tolnak írnia. Asztalon a gyertya pislákoló lángjában, kenyérmorzsa tegnapi illatán, ünnepnap a tányér mellé hajtott szalvéta tenyerén, a forró étek melegén. Kereslek mindig… Kandalló parazsán ébredő lángban, inged kopott gallérja mögött, fogason pihenő ernyő karján, üressé lett zsebben, egy könnycseppben, ujjam hegyén maradt érintésben, apád hideg tenyerén…szüntelen kereslek én.

Uvek te tražim... Uvek te tražim... Tokom mrkih noći kad topole nemo plaču i ptice otvorenih krila svojim suzama gase žeđ do neba dospeloj glavi pšenice, kad raž ispred nogu tužnih zora na kolena se spusti, a jutra vrata dotiču. Uvek te tražim... U prolećnom mirisu koja se u blatu otima, na ruci jesenskog vetra ako minule snove ljulja, u krošnjama smeškajućoj sivoj magli, u vedrom glasu izgubljene melodija, na obali jarka gde vlasi trave se ljube i jutra u daljinu teraju. Uvek te tražim... Tokom noći, ako na naborima tvog pokrivača senke se odmaraju i miris tvoj jastuk grli, ako tvoj zadnji korak ispred mojih vrata se jada a kvake zaboravljaju negdašnje godine, jer doticaj za tobom je krenuo. Ako na oknama prozora samo ledeno cveće cveta a u uglu uspomene plačući sede, ako na prazan papir tinta se preliva da pero ne bi pisati trebao. Na stolu u treperećem plamenu sveća, u jučerašnjem mirisu mrvice hleba, praznicima  na dlanu savijene salvete pored tanjura, u toplini vrućih jela. Uvek te tražim... Na žaru oživljenom plamenu kamina, iza izlizanog ovratnika tvoje košolje, na vešalici mirujućoj hvataljci kišobrana, u praznom džepu, u jednoj kapi suze, na vrhu mog prsta ostavljenom doticaju, na hladnom dlanu tvog oca... neprestano te tražim. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző