Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kozák Mari. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kozák Mari. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. március 3., szombat

Kozák Mari Szerelmes vers – Ljubavna pesma


Kozák Mari Debrecen, 1954. február 16. –



Szerelmes vers

Dőlj mellém majd pillád alá
tavaszt rajzolok
ujjad hegyére lágy sóhajom
csendesen ájul
ajkamról félénk szavak hullnak
meztelen öled
nézlek – szemem felöltöztet
átöleltelek.

…tél van kedves – nem fázom veled
hiába fagy jég és rettenet
karunkon fehér lepel – ölel
a bennem égig érő vágy
és nem jöhet halál – te velem
lásd ölelkezik szemünk
s karjainkkal elérjük a végtelent
csak ennyi – ennyi jut nekem
mégsem fázom – a kedves velem
egyszer elvész mellőlünk
az a hideg félelem

Dőlj mellém majd pillád alá
tavaszt rajzolok
ujjad hegyére lágy sóhajom
csendesen ájul
ajkamról félénk szavak hullnak
meztelen öled
nézlek – szemem felöltöztet
átöleltelek.

Ljubavna pesma

Sedi kraj mene ispod tvojih trepavica
nacrtaću proleće
moj uzdah na vrh tvojih prstiju
tiho se prikrada
sa mojih usana bojažljive reči padaju
krilo ti je gol
gledam te – moje oči te oblače
zagrlila sam te.

...zima je dragi – s tobom se ne smrzavam
zalud je mraz led i strah
ruke nam beli veo pokriva – grli te
moja do nebesa stigla strast
i ne može doći kraj – sa mnom si
vidi naši pogledi se grle
i rukama beskonačnost dotičemo
tek toliko – toliko mi je pripalo
ali se ne smrzavam – dragi je sa mnom
ta hladna zebnja
nestaće jednom

Sedi kraj mene ispod tvojih trepavica
nacrtaću proleće
moj uzdah na vrh tvojih prstiju
tiho se prikrada
sa mojih usana bojažljive reči padaju
krilo ti je gol
gledam te – moje oči te oblače
zagrlila sam te.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: a szerző

2018. február 17., szombat

Kozák Mari Ha körém ölelem – Ako ga zagrlim


Kozák Mari Debrecen, 1954. február 16. –


Ha körém ölelem

„egyszer megírom azt a verset”
mit akkor akartam
azon a hajnalon – karomban tartottam
szárnyaszegett angyalom…
szél sírt ablak alatt
fák hajtották fejük földig
bennem némán reszketett a fáj
anyám az ártatlan lélek
egy vastag ágat keresett az almafán…

„egyszer megírom azt a verset”
olyan bús-kesergőt
tán mégsem – hangosan nevetőt…
az almafa karjait
emelte fel a magas égre
anyám egy kötelet rajta átvetett
majd elé térdelt – nevetett
elméje másnap elcsendesedett
azóta sír – fekete könnyeket…

„egyszer megírom azt a verset”
tán akkor belehalok
majd hagyjatok magamra – vigyenek
egeken át szárnyas angyalok
adjatok rám fehéret - bodzának virágát
fűzzétek hajamba
s fiam rózsája testem takarja…

...ha megírom – jaj hogyan is tehetném
míg jó fiam karját körém nem öleli
s azokat a fekete varjakat
messzi útra engedi.

Ako ga zagrlim

„napisaću jednom onu pesmu”
koju sam tad htela
one zore – anđela mog sa slomljenim krilima
u naručju sam držala...
ispod prozora vetar je plakao
stabla sa krošnjama do zemlje su se savile
bol je u meni nemo drhtala
mama nedužna duša
na jabuci debelu granu je tražila...

„napisaću jednom onu pesmu”
tako otužnu
možda ipak ne – glasnu veselu...
jabuka svoje ruke
prema nebu je pružila
mama preko njih uže je bacila
pa je kleknula – smejala se
drugi dan njen um je utihnula
od onda plače – crne suze...

„napisaću jednom onu pesmu”
možda ću tad i umreti
pa ostavite me samu – mene preko
neka krilati anđeli nose
u belo me obucite – u kosu
cvet zove stavite
a telo mi neka ruža mog sina pokrije...

... ako ću napisati – pa kako bi mogla
dok me sin svojim rukama ne obavija
i one crne vrane
na dalek put ne pošalje.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: a szerző

2017. január 8., vasárnap

Kozák Mari Már nem... – Više nisam...


Képtalálat a következőre: „kozák mari”

Kozák Mari Debrecen, 1954. február 16. –

Már nem...

Már nem akartam ringatni
az itt hagyott álmaidat,
hisz zsebemben sírdogált
egy gyáva kis emlék,
hazudtam neki:
lesz még szép napom,
örömöm majd ráhagyom.
Már nem akartam hallani,
hogy neked is fáj a magány
és ölelés nélkül telnek
a szürke hétköznapok...
magamra öltöttem
fekete nagykabátom,
s repültem varjúszárnyakon.

...már rég nem akartam
ember sem lenni,
csak szállni magasan
óriás hegyek felett,
szárnyam alá gyűjteni
elveszett emlékeket,
árkok mélyére csalni
a haszontalan éveket.

...bűzös kémények tövén
várni a hajnalt,
lecsúszni némán
könnyes szemű ereszen,
harangok köszöntötte
reggelen, ablakhoz szorítani
éjfekete szívem.

Már nem akartam semmit,
ujjaim közt kifolytak
s homokba bújtak a napok,
megint magam vagyok....
én ma kitárt szárnyakkal
a hegyek fölé szállok,
tudod, mindig madárrá válok,
ha rám találnak az álmok.
Više nisam...

Više nisam htela tvoje ovde
ostavljene snove ljuljati,
ta u mom džepu jadna
sitna uspomena je plakala,
lagala sam:
doživeću još vedrinu,
ostaviću njoj svoju milinu.
Više nisam htela čuti
da samoća i tebi boli
i da sive svakodnevnice
bez zagrljaja prolaze...
veliki crni
kaput obukavši
krilima gavrana letela.

...više odavno ni čovek
nisam htela biti,
tek u visu iznad
golemih brda leteti,
ispod krila izgubljene
snove sakupiti,
tričave godine
na dnu jarka mamiti.

...u podnožju smrdljivih dimnjaka
zoru čekati,
sa uplakanog oluka
nemo se spustiti,
zorom od zvona
pozdravljene, svoje garno srce
prozoru stisnuti.

Više ništa nisam htela,
dani su među prstima procurili
i u pesak se uvukli,
opet sam sama...
raširenim krilima
poletiću iznad brda,
nađu li me priviđenja,
u pticu se pretvaram.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: a szerző


2016. október 19., szerda

Kozák Mari Majdnem egy mondat – Skoro jedna rečenica


Képtalálat a következőre: „kozák mari”

Kozák Mari Debrecen, 1954. február 16. –

Majdnem egy mondat

mikor elmentél, tavaszt hívott a fázós tél, színes ruhát próbáltak a fák, a bokrok szoknyája már térdig ért, levelet bontott a vén akác, az erdei padon tollászkodott az est, varjak keresték kedvét a hársnak, és léptek siettek a fák közé, meglesni a mával várandós árnyat, amott az út végén csend ölelte a szürke házat, és kémény füstjét lopta a tavalyi bánat, madarak szárnyán ült a csalóka pillanat, én meg haza vártalak,

mikor elmentél, a tegnapok még hangosan nevettek, árokban üldögélt egy bolondos pillanat, ablakok szemén ragyogott egy csillag, a hajnal már tiszta ruhát vett, és fűszálak közt néhány lépés hazafelé sietett,
csak te vártál, és hallgatott veled a majdnem reggel, már égaljára ért sóhajod, magányos perc futott előtted, te karod tártad, ő magadra hagyott,
mikor elmentél tavaszt hívott a fázós tél, színes ruhát próbáltak a fák, a bokrok szoknyája már térdig ért, levelet bontott a vén akác,

most ősz van, velem sírnak a tegnapok, a házfalán az árny azóta halott, és a kémény sem hívja füstjét, fázik minden nagykabát, hátukon altatót dúdol az a hasadás, és ingek gallérján ájult az idő, valahova elszökött az esztendő…
mert mikor elmentél, meghalt a tavasz, és csak az ősz csókolja fáradt arcomat.
Skoro jedna rečenica

kad si otišao, promrzla zima je proleće dozivala, šuma šareno odelo probala, suknja džbuna već do kolena dospela a stara akacija lišće otvarala, veče je na klupi u šumi tumarao, lipama su vrane udvarale i među stabla su žurile da bi bremenite senke uvrebale, tamo na kraju puta sivu kuću tišina grlila i dim dimnjaka je lanjska tuga krala, varljiv tren na krilima ptica boravio, a ja sam čekala da se kući vratiš,

kad si otišao, juče je još glasno smejao, jedan vragolast trenutak u jarku je sedeo, na oknima prozora zvede su sjale, svanuće čisto odelo obukao i među vlasima trave koraci su prema doma krenuli,
samo si ti čekao, i zajedno s tobom je i praskozorje šutio, tvoj uzdah je već do neba stigao, širio si ruke, sam ostao,
kad si otišao, promrzla zima je proleće dozivala, šuma šareno odelo probala, suknja džbuna već do kolena dospela a stara akacija lišće otvarala,

jesen je sad, juče sa mnom plače, od onda na zidu je senka mrtva, dimnjak više dim ne zove, zima je svakom zimskom kaputu, na njihovim leđima ona rasceplina uspavanku peva, na ovratnicima košulja vreme je u nesvestici, godina nekud pobegla... 
jer kad si otišao, umro je proleće i moje umorno lice tek jesen ljubi.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: a szerző


2016. augusztus 12., péntek

Kozák Mari Emlék – Uspomena


Képtalálat a következőre: „kozák mari”

Kozák Mari Debrecen, 1954. február 16. –

Emlék

Oly sok éve már, hogy
arra jártam, hol felhőbe vesznek
a fák, és kopott köveken
sétálgat az elmúlás,
tornyos háztetőn a tegnap
megpihen, majd a mával
karöltve, a holnap után siet.
Arra, mindig kéket nevetett az ég,
és fodros ruhában felhők
vigyázták a nap mosolyát…
anyám mesélte rétek titkát.
Cipőm még emlékszik
minden apró kavicsra,
pillantásom szökik
tarka ruhás bokrok után,
ablakok szemén csillan a varázs,
feléjük botladozik megfáradt léptem,
emlékszem…
kibontott hajjal futok
egy régi emlék után,
lehajtott fejű fák közt vár a nyár…

találkát kért tőlem az elmúlás.
Uspomena

Odvajkada nisam bila
tamo gde stabla u oblacima
se gube i prolaženje
na izlizanoj kaldrmi šeta,
juče na strmom krovu
se odmara, pa pod ruku
sa danas prema sutra žuri.
Tamo negde nebo je uvek plavo smejao
a oblaci u naboranom odelu
čuvali osmeh sunca…
od majke slušane tajne livada.
Moja cipela još svakog
sitnog belutka pamti,
pogled moj u šareno ruho
obučeno grmlje beži,
primama na oknama prozora blešti,
morni koraci moji prema njima teže,
sećam se…
razvezanom kosom trčim
prema uspomenama,
među sagnutim krošnjama čeka me žara…

morija sastanak sa mnom je zakazala.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: a szerző


2016. július 12., kedd

Kozák Mari Kereslek mindig... – Uvek te tražim...


Képtalálat a következőre: „kozák mari”

Kozák Mari Debrecen, 1954. február 16. –

Kereslek mindig...

Kereslek mindig…
Barna éjszakákon mikor hangtalan sírnak a jegenyék, és kitárt szárnyú madarak könnyükkel itatnak égig szaladó búzafejet, mikor rozs borul térdre szomorú hajnalok lába előtt, mikor esőben mosdik a rét, és a reggel az ajtókig ér.
Kereslek mindig…
Sárban vergődő tavaszi illatban, őszi szél karján, ha ringat valaha álmokat, fák ágán nevető szürke ködben, elveszett dallam csilingelő hangján, árokpartján, ahol szerelembe esnek a füvek, és messzire kergetik a reggeleket.
Kereslek mindig…
Éjjel, ha takaród ráncain árnyak pihennek, és illatod öleli párnád, ha utolsó lépted ajtóm előtt kesereg, és a kilincs felejti a valaha éveket, mert az érintés utánad sietett. Ha ablakok szemén csak jégvirág nyitik, és a sarokban zokogva ülnek az emlékek, ha fehér papíron kiömlik a tinta, hogy ne kelljen a tolnak írnia. Asztalon a gyertya pislákoló lángjában, kenyérmorzsa tegnapi illatán, ünnepnap a tányér mellé hajtott szalvéta tenyerén, a forró étek melegén.
Kereslek mindig…
Kandalló parazsán ébredő lángban, inged kopott gallérja mögött, fogason pihenő ernyő karján, üressé lett zsebben, egy könnycseppben, ujjam hegyén maradt érintésben, apád hideg tenyerén…szüntelen kereslek én.

Uvek te tražim...

Uvek te tražim...
Tokom mrkih noći kad topole nemo plaču i ptice otvorenih krila svojim suzama gase žeđ
do neba dospeloj glavi pšenice, kad raž ispred nogu tužnih zora na kolena se spusti, a jutra vrata dotiču.
Uvek te tražim...
U prolećnom mirisu koja se u blatu otima, na ruci jesenskog vetra ako minule snove ljulja, u krošnjama smeškajućoj sivoj magli, u vedrom glasu izgubljene melodija, na obali jarka gde vlasi trave se ljube i jutra u daljinu teraju.
Uvek te tražim...
Tokom noći, ako na naborima tvog pokrivača senke se odmaraju i miris tvoj jastuk grli, ako tvoj zadnji korak ispred mojih vrata se jada a kvake zaboravljaju negdašnje godine, jer doticaj za tobom je krenuo. Ako na oknama prozora samo ledeno cveće cveta a u uglu uspomene plačući sede, ako na prazan papir tinta se preliva da pero ne bi pisati trebao. Na stolu u treperećem plamenu sveća, u jučerašnjem mirisu mrvice hleba, praznicima  na dlanu savijene salvete pored tanjura, u toplini vrućih jela.
Uvek te tražim...
Na žaru oživljenom plamenu kamina, iza izlizanog ovratnika tvoje košolje, na vešalici mirujućoj hvataljci kišobrana, u praznom džepu, u jednoj kapi suze, na vrhu mog prsta ostavljenom doticaju, na hladnom dlanu tvog oca... neprestano te tražim.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: a szerző