Keresés ebben a blogban

2016. október 18., kedd

Kozák Mari Majdnem egy mondat – Skoro jedna rečenica


Képtalálat a következőre: „kozák mari”

Kozák Mari Debrecen, 1954. február 16. –

Majdnem egy mondat

mikor elmentél, tavaszt hívott a fázós tél, színes ruhát próbáltak a fák, a bokrok szoknyája már térdig ért, levelet bontott a vén akác, az erdei padon tollászkodott az est, varjak keresték kedvét a hársnak, és léptek siettek a fák közé, meglesni a mával várandós árnyat, amott az út végén csend ölelte a szürke házat, és kémény füstjét lopta a tavalyi bánat, madarak szárnyán ült a csalóka pillanat, én meg haza vártalak,

mikor elmentél, a tegnapok még hangosan nevettek, árokban üldögélt egy bolondos pillanat, ablakok szemén ragyogott egy csillag, a hajnal már tiszta ruhát vett, és fűszálak közt néhány lépés hazafelé sietett,
csak te vártál, és hallgatott veled a majdnem reggel, már égaljára ért sóhajod, magányos perc futott előtted, te karod tártad, ő magadra hagyott,
mikor elmentél tavaszt hívott a fázós tél, színes ruhát próbáltak a fák, a bokrok szoknyája már térdig ért, levelet bontott a vén akác,

most ősz van, velem sírnak a tegnapok, a házfalán az árny azóta halott, és a kémény sem hívja füstjét, fázik minden nagykabát, hátukon altatót dúdol az a hasadás, és ingek gallérján ájult az idő, valahova elszökött az esztendő…
mert mikor elmentél, meghalt a tavasz, és csak az ősz csókolja fáradt arcomat.
Skoro jedna rečenica

kad si otišao, promrzla zima je proleće dozivala, šuma šareno odelo probala, suknja džbuna već do kolena dospela a stara akacija lišće otvarala, veče je na klupi u šumi tumarao, lipama su vrane udvarale i među stabla su žurile da bi bremenite senke uvrebale, tamo na kraju puta sivu kuću tišina grlila i dim dimnjaka je lanjska tuga krala, varljiv tren na krilima ptica boravio, a ja sam čekala da se kući vratiš,

kad si otišao, juče je još glasno smejao, jedan vragolast trenutak u jarku je sedeo, na oknima prozora zvede su sjale, svanuće čisto odelo obukao i među vlasima trave koraci su prema doma krenuli,
samo si ti čekao, i zajedno s tobom je i praskozorje šutio, tvoj uzdah je već do neba stigao, širio si ruke, sam ostao,
kad si otišao, promrzla zima je proleće dozivala, šuma šareno odelo probala, suknja džbuna već do kolena dospela a stara akacija lišće otvarala,

jesen je sad, juče sa mnom plače, od onda na zidu je senka mrtva, dimnjak više dim ne zove, zima je svakom zimskom kaputu, na njihovim leđima ona rasceplina uspavanku peva, na ovratnicima košulja vreme je u nesvestici, godina nekud pobegla... 
jer kad si otišao, umro je proleće i moje umorno lice tek jesen ljubi.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: a szerző


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése