Keresés ebben a blogban

2016. augusztus 17., szerda

Pilla - Sárközi Mariann Neked – Tebi

Portré: Ady András

Pilla – Sárközi Mariann

Neked

Elengedlek. Így rendeltetett.
Tán ezt vártad...
a mai napon folytatod,
csak már nem élőn...
hanem gondolatban...
Bennünk.
Bennem...

A sakk és a versek.
Kedvenceid. Voltak.
Folytasd fent is a játszmát,
és nevess - szokásodhoz hűen
keserű-kedvesen -
ki minket, mert
mattot adtál nekünk
ittmaradottaknak.

Sírok.
Nem szépítem.
Nem azért, mert bánt,
hanem mert szorongok...
vajon mit éltél át, a
végső szemhunyás előtt.
Sírok.
Fáj.
Nem válaszolsz.

Nevetsz?
Ugye nevetsz?
Ugye végre társasággal vagy?
Hümmögtök? Oké-oké...
Előnyötök nagy, mert, Ti már
tudjátok, mi van minden után...

Tamás. Sírok!
Idéznélek, de nem megy.
Túl sok most, ami a szívem
utolsó sejtjéig okoz zavart.

Elmentél.
Nem jössz vissza.
Tudod mit?
Kibőgöm magam,
aztán megyek tovább, mint Te,
amikor még pontosan tudtad:
az élet súly,
de bírható...
ha van a lábban akar,
az azzal járással.

Várj. Ne csak rám,
ránk...
ma rajzolok egy pontot
a nyári égre,
olyan mindig csillogót,
mint
- hiába is tagadnád -
amilyen most te vagy.

Én látlak. Én. Látlak.
Te pedig várj... minket.
Érkezünk lassan, és
átrendezzük a menny placcát...
felolvassuk egyenként,
és mindenkire figyelve
a sajátot, az addig felolvasatlant.

Jövök, jövünk,
bár határozottan kimondom,
nem sietünk.
Addig is ölellek.
Pihenj addig...
Találkozunk...
idővel mi is megyünk.

Tamásnak, aki ma hajnalban halt meg...

2016. 08. 16.
Tebi

Otpuštam te. Tako je određeno.
Možda si to čekao…
danas nastavljaš
samo ne kao živ…
nego u mislima…
U nama.
U meni…

Šah i pesme.
Tvoji miljenici. Bili su.
Partiju i gore nastavi,
i smej se – po tvom običaju
gorko-srdačno –
ismej nas, jer
si nas koji smo ostali
matirao.

Plačem.
Ne ulepšavam.
Ne zbog toga jer me tišti,
nego strepim…
šta si proživeo
pre konačnog sklapanja očiju.
Plačem.
Boli.
Ne odgovaraš.

Smeješ se?
Jel da se smeješ?
Jesi li konačno u društvu?
Mucate? U redu-u redu…
U velikoj ste prednosti, Vi već
znate, šta je iza svega…

Tomo. Plačem!
Prizivala bi te, ne ide.
Previše je to što do zadnje
ćelije mog srca zbunjuje.

Otišao si.
Ne vraćaš se.
Znaš šta?
Naplakaću se
pa ićiću dalje, kao Ti,
dok si još tačno znao:
teret je život,
al može se podneti…
ako u nogama htenje postoji,
u svakom koraku.

Čekaj. Ne samo mene,
nas…
nacrtaću danas jednu tačku
na letnje nebo,
uvek sjajnu,
takvu
– zalud bi opovrgao –
kao što si ti sada.

Ja te vidim. Ja. Vidim te.
A Ti čekaj… nas.
Polako stižemo i
preuredićemo prostore nebesa…
i pažnju na svakoga obraćajući
jedan po jedan čitaćemo naglas
to što još nije čitano.

Stižem, stižemo,
ali odlučno tvrdim,
ne žuri nam se.
Dotle te grlim.
Odmaraj se dotle…
Sresćemo se…
s vremenom i mi idemo.

Tomi, ko je danas rano jutro umro…

16. 08. 2016.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: https://www.facebook.com/photo.php?fbid=1773787036169557&set=a.1416020735279524.1073741831.100006148331845&type=3&theater

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése