Szabó Palócz Attila Zenta 1971. november 30.
–
Mondd, mit
érlel... 2016
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
aki mindent hátrahagyva útra kél,
gyalogszerrel, vagy úszva,
lélekvesztőn kelve át a gyilkos
tengeren evezve, csúszva
szétlőtt városából menekíti
gyermekeit, családját, életét,
lesve a legcsekélyebb reményt?
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek helyben maradása
nem maradt fikarcnyi sem,
fegyverektől fenyegetve
az értelmetlen öldöklés elől
menekülni kényszerült,
még ha soha sem vágyott el onnan,
hol minden őse álomra szenderült?
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
aki menekültek útját járja,
s reményt vesztve, üres zsebbel
kóvályog a nagyvilágba';
akinek sehol nem jut kapanyél;
a bajszán nem billeg morzsa,
s csak setét gondok közt henyél;
kis munkától megváltást remél?
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki gyalog teszi meg a kilométereket,
százakat, ezreket, véres lábát
kitöri a cipő a Balkán vándorútján,
botja végére lehullott faleveleket tűz,
ha már támaszkodni sincs mire,
s útját rémült szemek kísérik,
tekintet nélkül a sebeire.
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
aki megmondani, felbecsülni is
képtelen már, hogy mely sebek
a mélyebbek, azok-e, amelyeket
testén cipel magával, véres bokáján,
vagy inkább a lélek sebei vájnak
mélyebb, pusztítóbb ereket a húsba,
a fájdalom nyomába.
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki a vérével hagy nyomokat
az út porában, s nem azért teszi,
mint a régi mesékben
az elkóborolt gyerekek,
hogy majdan hazataláljanak, nem;
s így megyen, nyomot hagyva,
könnyen követhetőt, a napnyugtába?
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek kontinensnyi gyűlölet
kíséri reményvesztett útját,
miközben halálos fenyegetés
elől keres magának alkalmas
szállást, munkát, menhelyet;
s mit érlel meg benne a sors,
vajon miféle számvetést?
|
Reci, šta
dozreva... 2016
Reci,
šta dozreva sudba onog
ko
ostavivši sve na put krene,
peške,
ili plivajući,
preko
ubitačnog mora
u
smrtnjaku veslajući,
iz
razrušenog grada decu,
porodicu,
život puzeći spašava,
i
najmanju nadu vrebajući?
Reci,
šta dozreva sudba onog
ko za
ostanak u rodnoj grudi
ni
trunke šanse nema,
ugrožen
od smrtonosnih oružja
ispred
nerazumnog klanja
u beg
je prisiljen
mada
mesto gde mu preci večno miruju
napustiti
nikad nije hteo?
Reci,
šta dozreva sudba onog
ko
putem izbeglica hoda,
beznadežno,
praznim džepovima
u
belom svetu luta;
kome
drška motike nigde ne sleduje;
kome
na brkovima mrvica ne titra,
među
tmurnim mislima tumara;
u
nekom posliću traži spasa?
Reci,
šta dozreva sudba onog
ko
stotine, hiljade kilometara
pešice
prevali, putem Balkana
okrvavljenim
nogama korača,
na
kraj štapa otpalo lišće bode
kad
više nema na što da se nasloni
i
njegov put prestravljene oči prate
ne
obazirući se na njegove rane.
Reci,
šta dozreva sudba onog,
ko
više nije ni sposoban
proceniti
koje rane su
dublje,
one koje na svom telu,
na
krvavim člancima nosa,
ili
rane duše dublje, još više
razarajuće
žile dube u meso,
u trag
bola.
Reci,
šta dozreva sudba onog,
ko u
prašinu ceste krvave
tragove
ostavlja, i ne radi to zato,
kao u
davnašnjim pričama
da
zalutala deca jednom
put do
doma nađu, ne;
tako
ide do sutona ostavljajući
za
sobom trag što se lako prati?
Reci,
šta dozreva sudba onog,
čiji
beznadežan put
mržnja
kontinenta prati,
dok
ispred smrtonosnih pretnji
traži
sebi prikladan
smeštaj,
posao, konak;
i
sudba u njemu šta dozreva,
kakvu
vrstu računicu?
Prevod:
Fehér Illés
|
Forrás: a szerző
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése