Milica Petričević Cetinje
10. oktobar 1994. –
Nedostaješ
I dok svira ona naša stara,
mirišem te.
Mirišem i upijam svaki tvoj dah koji se po koži razliva
kao mastilo po izlizanoj, davno ispisanoj hartiji.
I dok svira ona naša stara,
mirišem decembar i prve pahulje, koje se vješto vezuju za tvoje vlasi, tamne kao ona noć.
I osjećam... Svaki novi treptaj sluti jedno
'odlazim'.
A slutim i ja. Da nas nema. A tu smo. A nismo.
Slutim kraj.
A miriše decembar…
I miriše prvi snijeg. I ona naša, davno ispijena. Gorka. Kao ona noć. Puna čežnje. I želje... Za onim nikad izgovorenim 'volim te'. |
Hiányzol
És míg
az a régi dallam szól,
érezlek.
Érezlek
és beszívom, a bőrön mint a már régen teleírt, nyűtt papírlapon tintaként
szétfolyó, lélegzeted.
És míg
az a régi dallam szól,
érzem
a decembert és az ahhoz az éjhez hasonló szénfekete hajadhoz ügyesen simuló, első
hópelyheket.
És
érzem... Minden új rezdülés “elmegyek”-et sejtet.
És
sejtem én is.
Hogy
nem létezünk.
Pedig
itt vagyunk.
És
mégsem.
Sejtem,
vége van.
Pedig
érezni a decembert...
És az
első hó illatát.
És azt
a mi, rég kihörpintett nedűnket.
Keserű.
Mint
az az éj.
Tele
sóvárgással.
És
kívánsággal...
Azért
a sosem kiejtett “szeretlek”-ért.
Fordította: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése