Milica Petričević Sunce me pregrijalo – Túlhevített a nap

Milica Petričević Cetinje 10. oktobar 1994. –

Sunce me pregrijalo Koračam ulicama koje su upijale korake i vrištale naša imena. Odzvanjaju bolom koji volim. Omiljena bol. Tužna bol. Mirišu zagrljaji i duga držanja za ruke. Obećanje da ćeš biti Tu. Dereš se. Pljuješ mi u lice zaborav. Vrištim tvoje ime… Ne napuštaj me! Budim se u znoju. Sunce me pregrijalo.

Túlhevített a nap A lépteinket magukba szívó utcákat járom és nevünket sikoltozták. Az általam szeretett fájdalomtól hangosak. Kedvelt fájdalom. Szomorú fájdalom. Illatosak az ölelések és a hosszú kézszorítások. Az ígéret hogy Itt leszel. Ordítozol. Arcomba köpköd a feledést. Nevedet kiáltom... Ne hagyj el! Megizzadva ébredek. Túlhevített a nap. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://publicfigure.me/sr/2017/02/25/milica-petricevic-sunce-me-pregrijalo/

Milica Petričević Neka iz prošlih vremena – Múltbéli teremtés

Milica Petričević Cetinje 10. oktobar 1994. –

Neka iz prošlih vremena Sjećam se kako si mi govorio da nikada nećeš zavoljeti moj zeleni kaput i da ga, slobodno, više nikada ne stavim na sebe. Podsjećam te na neku iz nekih prošlih vremena, to nisam ja, šta, ustvari, glumim. Želiš da pripadaš nekom drugom vremenu, kažeš. Da pripadam nekom drugom vremenu - samo sam jednom u životu čula. Od Njega. Koliko puta sam te pri rastanku podsjećala da upališ svjetla i vežeš pojas. Koliko su te samo nervirali moji prokleti strahovi. Više se ne plašim. Odavno nema nikog da te podsjeća na pojas i svjetla, a odavno već ima Neko ko voli moj zeleni kaput koji se savršeno uklapa sa očima boje proljeća. Odavno za tebe nema kaputa mog, isto tako ni mene. Nema da žulja. Zato - živi spokojno.

Múltbéli teremtés Emlékszem, ahogy modogattad, zöld kabátomat sosem fogod megszeretni és legjobb lesz, ha soha többé nem veszem fel. Holmi múltbéli teremtésre emlékeztetlek, aki nem én vagyok, tulajdonképpen színészkedek. Állítod, más korszakba szeretnél tartozni. Hogy más korszakba szeretnék tartozni – ezt életemben egyszer hallottam. Tőle. Búcsúzáskor hányszor kértelek, kapcsold be a fényszórókat és használd az övet. Átkozott félelmeim mennyire idegesítettek. Már nem félek. Már nincs aki az övre és fényszórókra emlékeztetne, de van Aki szereti a tavaszszínű szememmel összhangot alkotó zöld kabátomat. Kabátom számodra többé nem létezik, mint ahogy én sem. Nem dörzsöl. Hát – nyugodtan élj. Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Milica Petričević Nešto o promašenosti – Valamit a kudarcról

Milica Petričević Cetinje 10. oktobar 1994. –

Nešto o promašenosti

Odgovor dobiti nećeš
Jer
Ni sama ne znam gdje tragati za njim.
I zato ne pitaj
Gdje sam bila
Svih ovih godina.
Mogu ti govoriti
O promašenim životima
Ljudima promašenim
O sebi
Promašenoj
Ponajviše.
Mogu ti govoriti
O sebi
Maloj
O svojim snovima
Koji nisu bili tako veliki i daleki.
Mogu govoriti o tome da smo možda nekad
U nekom od prošlih života
Snivali iste snove
Ali, ne vjeruj mi.

Tvoja mala Ja.

Mi smo sada odveć veliki
A čini se
Nikad manji.

Sjedimo na kauču prevrćući uspomene
Negdje oko pola sedam
Gdje nas ljubi prvo jutarnje
Sunce.
Vjeruj, zaista bih ti govorila o svemu promašenom.
O vremenu tako dugo provedenom bez tebe.

Pripremaćemo kafu
Pjevušićeš ~ I'm your man
Grlićeš utrobu moju.
Smijaću se.
Osmjeh će biti isti kao u snovima tvojim
Sad samo sa par urezanih ožiljaka koje možda ni ne primjećuješ.

Da.
Grlićeš utrobu moju.

Govorićeš o svojoj porodici, domu
O sebi malom
A tako velikom
Sa još većim snovima.

Govorićeš o tome kako dugo već nisi osjetio toplinu doma
Do ovog trenutka
I da ti već godinama unazad nedostaje doručak subotom ujutro.

Govorićeš kako si sada odveć siguran da dom mogu činiti ja.

Govorićeš o sebi.
Promašenom.

A ja ću biti tu.
Za tebe.
Za nas.

I grlićemo utrobe.

Izvor: autor

Valamit a kudarcról

Válaszra ne várj

Mert

Magam sem tudom, hol keressem.

Ezért ne kérdezd

Mindeddig

Hol voltam.

Beszélhetek

A kudarcba fulladt életekről

A kudarcot vallott emberekről

És elsősorban

Önmagamról

A kudarcot vallottról.

Beszélhetek

Önmagamról

A gyengéről

Álmaimról.

Melyek nem is voltak nagyok, elérhetetlenek.

Beszélhetek arról, hogy talán egykor

Egy múltbéli életben

Álmaink közösek voltak,

De, nekem ne higgy.

Én, a te kicsiny Kedvesed.

Most már nagyok vagyunk

De talán

Soha kisebbek.

Emlékeinket visszapörgetve ülünk a heverőn

Úgy fél hét körül

Ahol az első napsugár csókolt

Bennünket.

Hidd el, most a kudarcokról beszélnék.

A nélküled eltöltött hosszú évekről.

Kávét főzünk

Dudorászol ~ I'm your man

Zsigereimet öleled.

Nevetek.

Ugyanaz az általad megálmodott mosoly lesz.

Most két bevésett seb vagyunk melyeket tán észre sem veszel.

Igen.

Zsigereimet öleled majd.

Beszélsz majd családodról, otthonodról

Kicsiny és mégis oly nagy

Önmagadról

És még nagyobb álmaidról.

Arról beszélsz majd, már régen nem érezted az otthon melegét

Eddig a pillanatig

És a szombat reggeli reggelik évek óta hiányoznak.

Arról beszélsz majd, otthonodat biztosan én teremtem meg.

Magadról beszélsz majd.

A kudarcot vallottról.

Én meg ott leszek.

Érted.

Értünk.

És zsigereinket öleljük majd.

Fordította: Fehér Illés 

Milica Petričević 24. – 24.

Milica Petričević Cetinje 10. oktobar 1994. –

24. Ako bi ti bio Ti isti onaj čovjek toplih ruku još toplije duše sa svemirom u očima. Ako bih ja bila Ja ista ona djevojčica iz snoviđenja Tvoja Dvadeset ljeta unazad Izgubljene godine više ne bi bile izgubljene. I znao bi da ona stranica nikada prazna nije ni bila.

24. Ha te ugyan az a csillagokkal tele szemű meleg kezű még melegebb lelkű ember lennél. Ha én Én lennék ugyan az az álombéli Húsz évvel ezelőtti Lánykád Az elveszett évek nem lennének elveszettek. És tudnád az az oldal sosem volt üres. Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Milica Petričević Tebi, ponovo... – Neked, ismét

Milica Petričević Cetinje 10. oktobar 1994. –

Tebi, ponovo... Ulazim u kafeteriju Miriše na cimet i vanilu. Miriše na kafu i zamišljam kako ćemo je ispiti zajedno na kraju večeri. Pronalazim mjesto u centralnom dijelu, jer, večeras ću ti čitati stihove. Dozivam te očima. Miluješ pogledom I Upijaš već davno Izrečena obećanja. Sa usana ti čitam: 'Koliko si lijepa...' A večeras i jesam, nešto, naročito. 'Sijaš', kažeš mi. Osjećam te. Ti si Sunce. Griješ me. Najtoplije. Čitam stihove... Ustaješ. .. jer znaš da slijedi ono: 'Ispoštuj Sunce'. Primjećujem kako polako razvlačiš usne. Smiješ se. Najiskrenije. Pažljivo posmatraš kako pomičem svoje. Uvijek si umio sa mnom. Kako me samo znaš... A znaš i da sam Tvoja. I da je Sve Tvoje. Griješ me. Najtoplije.

Neked, ismét Bemegyek a kávézóba, Cimet és vanília illat. Kávéillat terjed és elképzelem, együtt, az est végéig, hogyan szürcsöljük. Középen foglalok helyet, mert, ma este, verset, neked olvasok. Szememmel idézlek. Tekinteteddel simogatsz És A rég elhangzott Ígéreteket szívod magadba. Ajkadról olvasom: 'Milyen szép vagy...' Ma este tényleg, különlegesen. 'Csillogsz', mondogatod. Érezlek. Te vagy a Nap. Melegítesz. A legmelegebben. Olvasom a sorokat… Felállsz… mert tudod, most következik: 'Becsüld a Napot'. Észereveszem, ahogyan fintorogsz. Mosolyogsz. Tiszta szívvel. Figyeled, ahogyan ajkaim mozognak. Mindig tudtál bánni velem. Mert ismersz… És tudod, én is a Tiéd vagyok. És Minden a Tiéd. Melegítesz. A legmelegebben. Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Milica Petričević Kao nekad – Mint egykor

Milica Petričević Cetinje 10. oktobar 1994. –

 Kao nekad

Nađimo se kao nekad

Nazdravimo za nas lude i zaljubljene.

Ti u život

I slobodu.

Ja u Tebe

I ruke Tvoje.

Hajde, dođi

Pričaj mi o sebi, a ja ću da te posmatram kao dijete lutku u izlogu

Dok mi duša krvari.

Dođi da se smijemo Suncu u lice dok nas obasjava

Kao nekad.

Da pričamo kojekakve gluposti.

Da te upijam dok mi pričaš o svim tim mjestima

Koje si obišao dok mene bilo nije.

...mogli smo to skupa.

I ljudima koje si srijetao.

Reci mi da li još uvijek ideš u pub i slušaš one stare dobre, naše?

Dođi da mi pričaš

O svemu.

Da mi kažeš kako i dalje stojiš pri tome kako Bog ne postoji, a ja te ubjeđujem kako nemaš pojma.

Priznaj da si makar jedanput pomislio na mene dok si otvarao novu paklicu cigareta i ispijao hladni Tuborg.

Da ti je zamirisalo na mene.

I Sve moje.

Možda više ni sebi sve to ne priznaješ.

Ali

Tvoje oči će govoriti

i

ruke Tvoje.

Izvor: autor

Mint egykor

Találkozzunk, mint egykor

Köszöntsük egymást, bolondosakat, szerelmeseket.

Te az életbe

Szabadságba.

Én Beléd,

Karjaidba.

Hát gyere,

Mesélj magadról, én meg, vérző szívvel,

Kirakatbani babát bámuló gyerekként figyellek.

Gyere, míg süt ránk, nevessünk a Napba,

Mint egykor.

Hogy holmi badarságokról beszéljünk.

Hogy magamba szívjalak, míg az általad nélkülem bejárt

vidékekről mesélsz.

...talán együtt is lehettünk volna.

És az emeberekről, akikkel találkoztál.

Mondd eljársz még abba a fogadóba és hallgatod azokat a régi dallamokat?

Gyere, mesélj,

Mindenről.

Mondd, még mindig állítod, Isten nem létezik, én meg győzködlek, semmit sem értesz.

Valld be, míg egy új doboz cigarettát bontottál és hideg Tuborgot ittál, legalább egyszer gondoltál rám.

Hogy érezted illatomat.

És Engemet.

Talán többé magadnak sem ismered be.

De

Szemed

és

Kezed még beszél.

Fordította: Fehér Illés



Milica Petričević Napisaću ti pjesmu – Verset neked írok

Milica Petričević Cetinje 10. oktobar 1994. –

Napisaću ti pjesmu Napisaću ti pjesmu, u našem gradu. U gradu žudnje, načinjenih grijehova, uzbuđenja, nemira, dvoumljenja, posustajanja, opraštanja. Napisaću ti pjesmu, u našem gradu, u kome smo traćili svoje studentske dane prije nego su pale prve pahulje, koje nisu ni uspjele da se otope na našim dlanovima. U gradu u kom te više ni ne viđam. U gradu, u kom se lede nosići, a ko zna ko ih grije. I zagrljaji.. Koji se pružaju ko zna kome. Napisaću ti pjesmu, onako, studentski, zamišljajući sobu koja sada zasigurno hladna nije jer je grije ritam uzdaha i izdaha ko zna čijih. Napisaću ti pjesmu zamišljajući kako nas, po ko zna koji put, umiva ono naše Sunce. A ti si ga zaboravio. A ja ću ti je napisati. U gradu... Šobićevom... Voljenom... On, kako mi je onda rekao, nije htio da mijenja svijet. Ni ja ne htjedoh ovaj naš. A jesam, ipak. Oprostićeš mi.

Verset neked írok Verset neked írok, városunkban. A vágy, a megtett bűnök, az izgalmak, a nyugtalanság, a kétségek, vissazahőkölések, megbocsátások városában. Verset neked írok, városunkban, ahol egy nappal az első, tenyerünkön még meg sem olvadhatott hópelyhek hullta előtt, egyetemist napjainkat herdáltuk. A városban, ahol többé nem látlak. A városban, ahol mefagy a nózi és ki tudja ki melegíti. És az ölelések... Ki tudja kinek tárulnak. Verset neked írok, csak úgy, egyetemistásan, elképzelve azt a már bizonyára hideg szobát, melyet ki tudja kiknek, milyen ritmusú lélegzése melegít. Verset neked írok, elképzelve, az a mi Napunk hogyan fürdet bennünket. Te pedig elfeledted. Én pedig megírom neked. A városban... Sobityéban... A szeretettben... Ő, ahogy akkor mondta, nem akarta megváltani a világot. Ezt a miénket, én sem akartam. Mégis, megtettem. Tán megbocsátod. Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Milica Petričević Trista pena – Háromszáz tajték

Milica Petričević Cetinje 10. oktobar 1994. –

Trista pena I sve svjetlosti I sve tame prošlosti Odnosi. I sav nemir I svu brigu I svo uzbuđenje I sva sjećanja… Poglede. Dodire. Duga milovanja. Poljupce. Jedno  vječno  „posebna si“  koje  više  nije  vječno... I one zelene, najdivnije, tvoje...  koje više nisu tvoje. Odnosi... Tebe. Omiljenu bol. A opirem joj se! Jer te... ma znaš. Ona naša. ... svom ovom tvojom dušom. Želim svoju omiljenu bol nazad! Svoju tužnu bol. Znam da će se jednog dana vratiti ta tužna bol. Potražiću je.

Háromszáz tajték És elviszi A fényt És a múlt minden kínját. És a nyugtalanságot És a törődést És az izgalmat És az emlékeket... Tekinteteket. Érintéseket. Simogatásokat. Csókokat. Egy örökös “különleges vagy”-ot, ami többé nem örök... És azt ami a tiéd, a legszebb, zöld... ami többé nem tiéd. Elvisz... Téged. A kedvenc fájdalmat. De ellenszegülök! Mert te... de tudod. Az a miénk. ... ezzel a te teljes lényeddel. Kedvenc keserűségemet kérem! Komor keserűségemet. Tudom, az a komor keserűség egyszer visszatér. Megkeresem. Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://hiperboreja.blogspot.rs/2016/12/ustani-ispostuj-sunce-milica-petricevic.html

Milica Petričević Noć – Éj

Milica Petričević Cetinje 10. oktobar 1994. –

Noć Noć. Dvanaest minuta do devet. Nikada nisi legao tako rano. Čak ni onda kada smo se voljeli onako ludo, najluđe... pa te pozovem umorna, natekla, čupava, a opet nasmijana, da dođeš, da mi praviš društvo. Čak ni tad. Večeras jesi. Ležimo okrenuti jedno naspram drugog. Ja na desnom boku, kao po onom našem starom običaju. Vješto smještaš moje noge u svoje međunožje. Griješ ih. Miluješ. Samo me posmatraš. Nijemo. Tražim od tebe da mi pričaš. Štagod. - Zašto samo pogledi? Ne dobijam odgovor. Zazirem po neku suzu u uglovima tvojih očiju. Znaš, onom desnom baš i ne vjerujem mnogo. Lijevo si ti. Gledaš me sa toliko boli. Osjećam kako ti pulsira u predjelu vrata. Osjećam nemir. Znam da se boriš. Sa sobom. Sa mnom. Znam da se bojiš. Sebe. Mene. Ponajviše. Ležiš. Posmatraš. Dišeš. Zamišljaš tu noć. Osjećam. Posmatram te. Pokušavam da izmamim neki osmijeh. Ne ide. - Reci nešto. - Volim te. Izvini.

Éj Éj. Tizenkét perccel kilenc előtt. Ilyen korán sosem feküdtél le. Még akkor sem, mikor oly bolondul szerettük egymást, a legbolondabbul... és fáradtan, püffedten, kócosan, de mosolyogva hívtalak társalogni. Még akkor sem. Ma este, igen. Egymás felé fordulva fekszünk. Én, megszokott, régi szokásunkhoz híven, a jobb oldalamon. Lábomat ügyesen helyezed lábad közé. Melengeted. Simogatod. Csak figyelsz. Némán. Kérlek, beszélj. Bármiről. – Miért csak a tekintet? A válasz elmarad. Szemed sarkában mintha könnycsepp lenne. Tudod, annak a jobbnak alig hiszek. Te a bal vagy. Tekinteted fájdalommal teli. Érzem, ahogyan nyakad körül lüktet. Érzem a nyugtalanságot. Tudom, küzdesz. Magaddal. Velem. Tudom, félsz. Magadtól. Tőlem. Leginkább. Fekszel. Figyelsz. Lélegzel. Arra az éjszakára gondolsz. Érzem. Figyellek. Egy mosolyt próbálok előcsalni. Nem megy. – Mondj valamit. – Szeretlek. Bocsáss meg. Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Milica Petričević Nedostaješ – Hiányzol

Milica Petričević Cetinje 10. oktobar 1994. –

Nedostaješ I dok svira ona naša stara, mirišem te.  Mirišem i upijam svaki tvoj dah koji se po koži razliva kao mastilo po izlizanoj, davno ispisanoj hartiji. I dok svira ona naša stara, mirišem decembar i prve pahulje, koje se vješto vezuju za tvoje vlasi, tamne kao ona noć.  I osjećam... Svaki novi treptaj sluti jedno 'odlazim'. A slutim i ja. Da nas nema. A tu smo. A nismo.  Slutim kraj. A miriše decembar… I miriše prvi snijeg. I ona naša, davno ispijena. Gorka. Kao ona noć. Puna čežnje. I želje... Za onim nikad izgovorenim 'volim te'.

Hiányzol És míg az a régi dallam szól, érezlek. Érezlek és beszívom, a bőrön mint a már régen teleírt, nyűtt papírlapon tintaként szétfolyó, lélegzeted. És míg az a régi dallam szól, érzem a decembert és az ahhoz az éjhez hasonló szénfekete hajadhoz ügyesen simuló, első hópelyheket. És érzem... Minden új rezdülés “elmegyek”-et sejtet. És sejtem én is. Hogy nem létezünk. Pedig itt vagyunk. És mégsem. Sejtem, vége van. Pedig érezni a decembert... És az első hó illatát. És azt a mi, rég kihörpintett nedűnket. Keserű. Mint az az éj. Tele sóvárgással. És kívánsággal... Azért a sosem kiejtett “szeretlek”-ért. Fordította: Fehér Illés

Forrás: https://hiperboreja.blogspot.rs/2016/12/nedostajes-milica-petricevic.html