Milica Petričević Cetinje
10. oktobar 1994. –
Napisaću ti
pjesmu
Napisaću ti pjesmu,
u našem gradu. U gradu žudnje, načinjenih grijehova, uzbuđenja, nemira, dvoumljenja, posustajanja, opraštanja.
Napisaću ti pjesmu,
u našem gradu, u kome smo traćili svoje studentske dane prije nego su pale prve pahulje, koje nisu ni uspjele da se otope na našim dlanovima. U gradu u kom te više ni ne viđam. U gradu, u kom se lede nosići, a ko zna ko ih grije. I zagrljaji.. Koji se pružaju ko zna kome.
Napisaću ti pjesmu,
onako, studentski, zamišljajući sobu koja sada zasigurno hladna nije jer je grije ritam uzdaha i izdaha ko zna čijih.
Napisaću ti pjesmu zamišljajući kako nas, po ko zna
koji put, umiva ono naše Sunce.
A ti si ga zaboravio.
A ja ću ti je napisati.
U gradu...
Šobićevom... Voljenom...
On, kako mi je onda rekao, nije htio da mijenja svijet.
Ni ja ne htjedoh ovaj naš. A jesam, ipak.
Oprostićeš mi.
|
Verset neked írok
Verset neked írok,
városunkban.
A vágy,
a megtett bűnök,
az izgalmak,
a nyugtalanság,
a kétségek,
vissazahőkölések,
megbocsátások
városában.
Verset neked írok,
városunkban,
ahol egy nappal az első, tenyerünkön még meg sem
olvadhatott hópelyhek hullta előtt, egyetemist napjainkat herdáltuk.
A városban, ahol többé nem látlak.
A városban, ahol mefagy a nózi
és ki tudja ki melegíti.
És az ölelések... Ki tudja
kinek tárulnak.
Verset neked írok,
csak úgy, egyetemistásan,
elképzelve azt a már bizonyára hideg szobát, melyet ki
tudja kiknek, milyen ritmusú lélegzése melegít.
Te pedig elfeledted.
Én pedig megírom neked.
A városban...
Sobityéban...
A szeretettben...
Ő, ahogy akkor mondta, nem akarta megváltani a világot.
Ezt a miénket, én sem akartam.
Mégis, megtettem.
Tán megbocsátod.
Fordította: Fehér
Illés
|
Izvor: autor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése