Tóth Imre Zalaegerszeg 1966. július 2. –
|
Hotel Faustus
Amikor kérdezted, boldog
vagyok-e, nem tudtam,
ez a kérdés miért fontos.
Sétáltunk volna a Várban,
szemközt a pesti oldal.
Hívtalak, de számod nem
felelt, kórházi ágyon hagyott
nyomot tested.
Lehettél volna a feleségem,
szülhettél volna gyereket,
de nem ez lett, mint ahogy
nem lettünk híres emberek.
Azóta minden nap olyan, mint ezer,
elképzelem,
a gép előtt ülsz, mezítláb, pizsamában a
székeden. Már fürödtél, hajad törölközőbe
csavarva.
Én most lépek be az imaginárius térbe,
szellemem pásztázva keresi szellemed.
Azokban a napokban késsel jártam,
az utcákon rendőrök, és tüntető tömeg.
Tudom, lehetett volna másként,
nyithattunk volna az időn kaput,
míg alattunk aludt a város,
ruháink hálóba szövődtek.
És a Duna is aludt.
|
Hotel Faustus
Kad si pitala dal sam
sretan, nisam znao
zašto je to
pitanje važno.
U Tvrđavi
bismo se šetali,
nasuprot je
peštanska obala.
Zvao sam te
ali broj nije
odgovorio,
telo ti je trag na
bolničkom
krevetu ostavio.
Mogla bi mi supruga
biti
te dete
roditi,
ali nije se
to desilo, kao što
ni mi nismo postali
znameniti.
Od onda
svaki dan je kao hiljadu drugih,
zamišljam, ispred
mašine sediš, u pidžami, bosa.
Već si se
okupala, kosa ti je u peškir
umotana.
Sad u
imaginaran prostor stupim,
moj duh tvoju
tapkajući traži.
Tih dana
nožem u ruci sam hodao,
na ulicama
policija i demonstranti.
Znam, moglo
je biti drugačije,
mogli bi otvoriti
kapiju na vremenu,
dok je grad
ispod nas spavao,
naša odela u
mrežu su se pretvorile.
I Dunav je
spavao.
Prevod: Fehér Illés
|
Forrás: a szerző
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése