Botár Attila Székelyudvarhely, 1944. március –
|
Hiányzók
A hagyományból mintha valamit
ők értenének. A leszúrt husángot tizenkét kődarabbal kerítik, s az ekék vasát őszi földbe mártók a cipót késheggyel keresztelik, s ha megköpködött tenyerük kaszát fog kalász a perc, s rakják asztagait a történelemből végképp hiányzók. De számolok. A számon kívül szorultak sokadalmából sóhaj sincs jelen, verejtékük, mint sírjuk névtelen, nincs ünnepe, mert nyoma sincs nyomuknak. Anyák. Apák. Tüdőnek friss lehellet. Csak ápolták, amit ápolni kellett. |
Oni koji fale
Od predanja
oni kao da nešto
shvaćaju. Probodenu
toljagu
sa dvanajst
kamena ograđuju,
i oni koji
plug u jesensku zemlju zarinu
veknu vrhom
noža krste
i ako
njihova popljuvana šaka kosu uhvati,
tren je klas
i oni koji iz istorije
konačno fale,
stogove prave.
Ali računam.
Iz mnoštva
računa
istisnutih uzdah se ne čuje,
njihov znoj
kao i grobovi su bezimeni,
praznike
nemaju jer i trag njihovog traga fali.
Majke.
Očevi. Svež uzdah plućima.
Samo su negovali
što se negovati trebalo.
Prevod:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése