Rade Šerbedžija Ne budim te tek tako – Nem csak egyszerűen ébresztelek

Rade Šerbedžija Bunić 27. srpanj 1946. –

Ne budim te tek tako Noćas je ulicama našega grada prolazila kočija bijela . . I bijela mećava vije . . Mutan dan . . . Do u tajne sobe naše stare ljubavi . . Trpim svoje i tuđe što me bije . . I mrzlo mi je u srcu . . Ne treba rakije – ne grije! Za tebe ljubavi govorim ove riječi . . Za tebe, koju nosim u mozgu, k’o užarenu kuglu djetinjstva . . K’o ranu koju sam bolovao toliko puta . . Za tebe koja si dio mene . . Duboko ukopana školjka u kamenu . . Miris borovine zauvijek zaboden u krv moju prokletu . . Za tebe . . Zbog tebe . . Zbog sebe . . . Predlažem da saberemo naše siromaštvo u dodir koji liječi naša srca, u koja je rđa pala s bijelom igrom u samoći . . Moj križ plaća račun ove noći . . Ne kuni me imenom na koje je moja krv postala imuna . . Oguli narandžu, operi lice , otvori se utjeho . . Zagrli me jako . . I probudi se, dragana . . Ne budim te tek tako . . . Za tebe, ljubavi, govorim ovu pjesmu, za tebe koja si dio mene . . Duboko ukopana školjka u kamenu . . Za tebe, što u toplim rukama nosiš ruže nijeme, i prosipaš ih u suhu fontanu . . Za tebe, zbog tebe, zbog Prevera . . Zbog svih pjesnika ljubavnih stihova, i uprkos njima . . Ne budim te tek tako . . . Otvori oči ljubavi i pogledaj kroz prozor . . Vani su zasijale gorčine, tumaraju pomrčine i studen, i bijela mećava u gradu vije . . Mutan dan . . Pa i srce je počelo šumjeti: “Divljak – ovdje je kvar!” . . Ne treba rakije – ne grije . . Dok bije u njedrima dobro nam je . . . Gledaj! Nemoj da ti tražim oči . . Primakni se bliže . . Još bliže . . Zagrli me, ljubavi, zagrli me jako . . (!) I probudi se već jednom . . Ne budim te tek tako . . . Uzalud . . Uzalud . . Uzalud je budim . .

Nem csak egyszerűen ébresztelek Ma éjjel városunk utcáin fehér hintó haladt... És fehér hóvihar kavargott... Zavaros nap... Múlt szerelmünk titkait rejtő szobánkig... Saját és mások ütlegeit viselem... És szívem fagyos... Nem kell a pálinka – nem hevít! Szerelmem, hozzád szólok... Hozzád, akit gyerekkorom izzó gömbjeként hordok agyamban... Ki tudja hányszor megélt sebként... Hozzád, aki részem vagy... Kőbe vésett kagyló... Átkozott véremben örökre magmaradt fenyőillat... Neked.. Érted... Értem... Ajánlom, a magány fehér játékaitól rozsdamarta, szívünket gyógyító érintésbe sűrítsük szegénységünket... Ezt a számlát keresztem fizeti... A számomra közömbös módom ne szidj... Tisztítsd meg a narancsot, mosd meg az arcod, vigasz, tárulkozz... Ölelj meg... És ébredj fel, kedvesem... Nem csak egyszerűen ébresztelek... Szerelmem, hozzád szólok, hozzád, aki részem vagy... Kőbe vésett kagyló... Hozzád, aki száraz szökőkútba dobod a meleg tenyeredben hordott néma rózsát... Hozzád, érted, Prévertért... Minden, a szerelemről szóló költőért, és ellenére... Nem csak egyszerűen ébresztelek... Szerelmem, nyitott szmmel tekinst az ablakon keresztül... Kinn felcsillant a keserűség, csatangol a homály és a fagy, és a városban fehér hóvihar kavarog... Zavaros nap... Még a szív is susogni kezdett: “Barbár – itt a romlás!” Nem kell a pálinka – nem hevít... Addig jó míg keblünkben dobog... Nézz! Ne kelljen szemedet keresnem... Gyere közelebb... Még közelebb... Ölelj meg, szerelmem, ölelj meg...(!) És végre ébredj fel... Nem csak egyszerűen ébresztelek... Hiába... Hiába... Hiába ébresztem... Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://tekstpesme.rs/poezija/rade-serbedzija/ne-budim-te-tek-tako/