Rade Šerbedžija Bunić 27.
srpanj 1946. –
Ne budim te tek tako
Noćas je
ulicama našega grada prolazila kočija bijela . . I bijela mećava vije . . Mutan dan . . .
Do u tajne sobe naše
stare ljubavi . .
Trpim svoje i tuđe što me bije . . I mrzlo mi je u srcu . . Ne treba rakije – ne grije!
Za tebe ljubavi
govorim ove riječi . .
Za tebe, koju nosim u mozgu, k’o užarenu kuglu djetinjstva . . K’o ranu koju sam bolovao toliko puta . . Za tebe koja si dio mene . . Duboko ukopana školjka u kamenu . . Miris borovine zauvijek zaboden u krv moju prokletu . . Za tebe . . Zbog tebe . . Zbog sebe . . .
Predlažem
da saberemo naše siromaštvo u dodir koji liječi naša srca, u koja je rđa pala s bijelom igrom u samoći . . Moj križ plaća račun ove noći . .
Ne kuni me
imenom
na koje je moja krv postala imuna . . Oguli narandžu, operi lice , otvori se utjeho . . Zagrli me jako . . I probudi se, dragana . . Ne budim te tek tako . . .
Za tebe,
ljubavi, govorim ovu pjesmu,
za tebe koja si dio mene . . Duboko ukopana školjka u kamenu . . Za tebe, što u toplim rukama nosiš ruže nijeme, i prosipaš ih u suhu fontanu . . Za tebe, zbog tebe, zbog Prevera . . Zbog svih pjesnika ljubavnih stihova, i uprkos njima . . Ne budim te tek tako . . .
Otvori oči
ljubavi
i pogledaj kroz prozor . . Vani su zasijale gorčine, tumaraju pomrčine i studen, i bijela mećava u gradu vije . . Mutan dan . . Pa i srce je počelo šumjeti: “Divljak – ovdje je kvar!” . . Ne treba rakije – ne grije . . Dok bije u njedrima dobro nam je . . .
Gledaj!
Nemoj da ti tražim oči . . Primakni se bliže . . Još bliže . . Zagrli me, ljubavi, zagrli me jako . . (!) I probudi se već jednom . . Ne budim te tek tako . . .
Uzalud . .
Uzalud . . Uzalud je budim . . |
Nem csak egyszerűen ébresztelek
Ma éjjel
városunk
utcáin
fehér hintó
haladt...
És fehér
hóvihar kavargott...
Zavaros
nap...
Múlt szerelmünk
titkait rejtő szobánkig...
Saját és
mások
ütlegeit
viselem...
És szívem
fagyos...
Nem kell a
pálinka – nem hevít!
Szerelmem,
hozzád szólok...
Hozzád,
akit gyerekkorom
izzó gömbjeként
hordok
agyamban...
Ki tudja hányszor
megélt sebként...
Hozzád, aki részem vagy...
Kőbe vésett kagyló...
Átkozott véremben
örökre magmaradt fenyőillat...
Neked..
Érted...
Értem...
Ajánlom,
a magány fehér játékaitól
rozsdamarta,
szívünket gyógyító
érintésbe
sűrítsük szegénységünket...
Ezt
a számlát keresztem fizeti...
A számomra közömbös
módom ne szidj...
Tisztítsd meg a narancsot,
mosd meg az arcod,
vigasz, tárulkozz...
Ölelj meg...
És ébredj fel, kedvesem...
Nem csak egyszerűen
ébresztelek...
Szerelmem, hozzád szólok,
hozzád, aki részem vagy...
Kőbe vésett kagyló...
Hozzád,
aki száraz szökőkútba dobod
a meleg tenyeredben hordott néma
rózsát...
Hozzád,
érted,
Prévertért...
Minden, a szerelemről szóló
költőért,
és ellenére...
Nem csak egyszerűen
ébresztelek...
Szerelmem, nyitott szmmel
tekinst az ablakon keresztül...
Kinn felcsillant a keserűség,
csatangol a homály és a fagy,
és a városban fehér hóvihar
kavarog...
Zavaros nap...
Még a szív is susogni kezdett:
“Barbár – itt a romlás!”
Nem kell a pálinka – nem hevít...
Addig jó
míg keblünkben dobog...
Nézz!
Ne kelljen
szemedet keresnem...
Gyere
közelebb...
Még
közelebb...
Ölelj meg,
szerelmem,
ölelj meg...(!)
És végre
ébredj fel...
Nem csak egyszerűen
ébresztelek...
Hiába...
Hiába...
Hiába
ébresztem...
Fordította: Fehér
Illés
|