Faiz Softić Vrbe kod
Bijelog Polja 1958. –
Umiranje proleća
Hrđaju godine.
Ko glogov behar kad pocrni
Pod dudom zaboravljen.
Smanjuju se sunce i nebo.
Proljeće gine u ogledalu.
Strah me:
I dijete će poludjeti u kolijevci.
Tle tone pod
nogama.
Ko će
spriječiti da, umjesto
Žute
kamenjarke,
Ne niče crna
mahovina
U našim
zabranima.
Vijekovi u
svjetlucav prah pretvoreni,
Sabijeni u
čahuru.
Sedam
nedjelja
Bdijemo nad
kelerabinim sjemenom
I dove učimo
da nikne iz zemlje
Iz krastave.
Imam sijedih
od kojih će mi,
Blago meni, suđena pletilja,
Isplesti čarape bijele
I kad udari suhomrazica
Nikad više noge ozepsti mi neće.
Vrištim iz
glasa –
Ne dam boju
obraza,
Ali me niko,
Sem dušmana malih,
Koji će mi
ispiti zjenice,
Ne čuje.
|
A tavasz halála
Rozsdásodnak
az évek.
Mint
ahogy az eperfa alatt elfeledett
virágba
borult galagonya feketedik.
A nap
és az ég is zsugorodik.
Tükörben
leli halálát a tavasz.
Félek:
A
bölcsőbeli gyerek elméje is elborul.
Lábunk
alatt süpped a föld.
Ki
akadályozza meg, hogy
az
anyaföldet
sárga
nyúlszapuka helyett
ne
fekete moha lepje el.
A
csillogó porrá vált évszázadok
Hüvelybe
sajtoltak.
Hét
hete
virrasztunk
a karalábé magja felett
És fohászunkkal
tanítjuk, a földből,
A
szikesből nőjön.
Vannak
ősz hajszálaim, melyekből,
Szerencsémre,
sors adta szövőnőm,
Fehér
zoknit sző
Így lábam
akkor sem fog vacogni
Ha a
száraz tél ideje eljő.
Ordítok
–
Arcom
színét nem adom,
De,
A
hitvány démonokon kívül,
Akik szembogaramat kívánják,
Senki sem hall.
Fordította:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése