Mišo L. Korać Sombor 10.
mart 1950. –
|
Vratih se da ubijem
mrtvu pticu
I bilo je poslednji put.
ONA prije ONE sjedela je na ivici stolice pored njega dok je on ispijao
kuvanu rakiju. I to je bio kraj. Sve vrijeme su pričali ćuteći. Drugoga dana
on je otišao na viseći most noseći pušku. Ako se ONA prije ONE vrati naći će
na mostu mrtvu pticu... Možda je ON samo čudak.?! A možda ću ti gospodine
Pantoviću ipak pisati.!?
Možda
sam ja ON ili ti ON a možda ON i ne postoji. Uostalom najradije ti šaljem prazan list ili ni to. Da nastavim..?
Nastavljam. Uostalom šta koga briga šta ću ja da radim. Ni oni prije nje za
proteklih petnaest dana nijesu pronašli mrtvu pticu. Most je ostao prazan.
Izvisio je... Da, ciseći... Ptica... Neko ju je gurnuo u rijeku... Vjerovatno
nogom. Ona više nije letjela a i da jeste
niko je ne bi dotakao rukom... Pobjegla bi... Čovjeku je ptičiji let
najmanje poznat. Pravilnost krila mogu osjetiti jedino u avionu. To je laž...
Let iz koristoljublja, zadovoljstva, potrebe. Njega još niko prije nje nije
spustio na zemlju ali ipak je zadržao ONU prije ONE negdje u nepoznatom ili
nepravilno zaobljenom..! Užasavajuće..! Karte za taj let ne postoje a
ako i postoje onda su u srcu. On je protiv stjuardesa a ONA poslije ONE bi to
željela biti...
"Izvolite
kafu, bombone..! Letimo na osam hiljada metara"... A, ne... On je sam u
sobi i odavno zaboravljen. Sat i lampa jedino rade i niko mu se ne osmjehuje.
On je imao njeno oko i njen prst. Putnici to nikada ne dobijaju. Sve je to
lažno, izvještačeno. Možda ona u sebi nosi njegovu bol a ipak je prikrivajući
potiskuje smijehom.
Prinuda...
Kasno je..!
Pa šta ako je kasno..? I da li uopšte
može biti kasno.!? Svakoga trenutka ONO kasno biva iza a kasno je ispred i
opet je kasno... Šalim se... Nije kasno..! Rano je..! Ne zna sve, za sve
nikada ne može biti kasno ili rano... Kako hoćeš..! Ona je sada bliža
ptici... Možda mostu.!? Ako je i pored toga što ptica nije letjela dotakla rukom,
nije baš moju pticu. Ja sam je metkom. Ipak me je prevarila...
Ptica... Odista mislite ptica..?
Ne, ona..!
Nju je neko dotakao rikom.
Jedino metak obuzdava let, treba
sravniti nišan i mušicu sa ciljem i povući oroz. Onda je mrtav ili mrtva.
Tako to biva uvijek. Sa zemlje je gledao čistije, pravilnije čak i dalje.
Čini mi se do kule od karata..! A njemu se ponekad za kulu... Jedino ne kad
nije to da mu se ponekad. Zadržao je i sada se teško može osloboditi... Vrata
od kule ne postoje... a i da postoje za nas bi bila zaključana... Čak ni kula
ne postoji. To je sve u njemu a iza ili iz sebe ne može nikoga pustiti jer ni
u sebi niti iza sebe postoji. ONA prije ONE je ipak ONA, a samo ONA je
stjuardesa.
Bez
obe ON je jedino ON...
"Izvolite kafu, bombone..."
Molim..!
ONA... postojim..!
Pa budi mi stjuardesa... Možda ne
želiš..?
Njemu se ipak... Spava mi
se...
Tako
to biva uvijek, lud ili ne sasvim svejedno...
|
Visszatértem, hogy a halott
madarat megöljem
És utolsó alkalom volt. A Lány
előtti Lány a szék szélén a fiú mellett ült, aki mézespálinkát iszogatott. És
ez volt a vég. Egész idő alatt némán beszélgettek. Másnap a fiú, puskával a
kezében, a függőhídra ment. Ha a Lány előtti Lány visszatér, a hídon halott
madarat talál... A Fiú talán csak egy csodabogár .?! De, Pantović úr, talán
neked mégis írok.!?
Talán én vagyok az a Fiú vagy Ő te
vagy, de Ő esetleg nem is létezik. Különben legszívesebben üres lapot
küldenék vagy azt sem. Folytassam...? Folytatom. Kinek mi köze hozzá, mit
teszek. Az utóbbi tizenöt napban, a hídon, a lány előtt, ők sem találták meg
a halott madarat. Üres volt a híd. Hoppon maradt... Igen, nyüszítve... A madár...
Valaki a folyóba lökte... Valószínű lábbal. Többé nem szállt és ha mégis,
érinthetetlen... Elmenekülne... Az ember számára legkevésbé a madárröpte ismert.
Egyedül a repülőgépen érzi a szárnyak szabályosságát. Hazugság... A repülés érdek,
kedvtelés, szükség. Őt a lány előtt landolni a földre senki sem engdte, mégis
valahol az ismeretlenben vagy
szabálytalan gömbben megtartotta a Lány előtti Lányt...! Elrettentő...!
Arra a röptére nincs jegy, ha létezik is, a szívben van. Ő a légikisasszony
ellen, a Lány utáni Lány meg az szeretne lenni...
“Tessék kávé, cukorka. Nyolcezer
méter magasan repülünk”... Ó, nem... Elfeledetten, egydül van szobájában a fiú.
Csak az óra és a lámpa működik, rá senki sem mosolyog. Birtokolta a lány
szemét és kezét. Utasoknak ez nem jár. Minden hazug, mestrekélt. A lány
esetleg magában hordja a fiú bánatát, mégis mosolyával eltitkolja.
Kényszer... Késő...!
És ha késő...? Lehet-e egyáltalán
késő.?! Minden pillanatban Az a késő a soros, késő van előtte is és ismét
késő... Bolondozok... Nincs késő...! Korán van...! Nem mindenkinek,
mindenkinek nem lehet késő vagy korán... Ahogy tetszik...! A lány most
közelebb van a madárhoz... Vagy a hídhoz.!? Akkor is, ha kezével érintette a
fel nem szállt madarat, nem az enyém volt. Rálőttem. Mégis megcsalt...
Madár... Tényleg azt hiszitek,
madár...?
Nem, a lány...!
Valaki sikollyal érintette.
Röptét megfékezni egyedül golyó képes,
célozni kell és meghúzni a ravaszt. Akkor az egyik vagy a másik életét veszti.
Mindig így van. A földről tisztábban, pártatlanul és messzebbre látott. Azt
hiszem, a kártyavárig...! A fiú néha a várig... Egyedül akkor nem, ha nem
olykor. Megtartotta és most nehezen szabadul... Várkapu nem létezik... és ha
van is, számunkra zárt... Még vár sincs. Minden benne van és mögé vagy
magából senkit sem enged, mert nemlétező sem a bennem, sem a mögöttem. A Lány
előtti Lány mégis a Lány, csak Ő a légikisasszony.
Kettőjük nélkül a Fiú csak Fiú...
“Tessék kávé, cukorka...”
Kérem...!
A Lány... létezem..!
Hát légy a kísérőm... Talán nem akarsz...?
A fiú mégis... Álmos vagyok...
Mindig így van, bolond vagy, vagy sem,
teljesen mindegy...
Fordította:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése