Keresés ebben a blogban

2018. november 5., hétfő

Jasmina Topić Između obala i pogleda – Partok és tekintetek között


Jasmina Topić Pančevo 4. avgusta 1977. –

Između obala i pogleda

Kaže mi: Ne oslanjaj se na mene, ne čekaj me dugo,
dok glancaš cipele za nova putovanja,
s kojih ćeš se vraćati, s ponekim magnetom
za frižider zajedničkog srca.

Ne nadaj mi se! – i što te kasniji sati sustižu
to je manje tla pod našim nogama, kao da ubrzano
potapamo iznova izgubljenu Atlantidu, ili drugi
relikt ljudske mašte.

Sve je više kafenih taloga u nerastumačenim željama,
Odbrojavam ih, sada sa sasvim dovoljne razdaljine.
Rado bih zavirila u njega, kao u samo blato budućnosti:

U tvoj talog, dok ispijaš srce, a ispiraš misao,
novih, uredno složenih stranica poželjnih belina.
U milimetrima, na kartonskom metru, ubrzano narastaju
novi podeoci i prekratke crte sve dužih dana,
dok i dani ne postanu svedeni na senku.

I ne piši više, jer u skorije vreme neću doći –
ispod one senke na pola puta, jedne tihe kuće, pred ponoć.
Sada se tamo talože samo sutrašnji smetovi,

A sasvim sam nespremna za predstojeću zimu,
kao da sam zatečena na pogrešnom mestu,
iako to više ni u jedno čekanje neće stati.

Mašeš ponekad razglednicama, samo nekome ko čeka.
Uhvaćen osmeh, prema stalno zatvorenim prozorima,
pojedenih zamenom prisustva.
Sada si na pogrešnom mestu, u sebi.

Ne čekaj me više uopšte, mada ću ti možda jedanput
ponovo doći, tačno na pola puta između dva iskidana
pogleda! I osmehni se ponekad tišini, dok ćutimo
na suncu, u luksuzu onih što obitavaju u praznini;

A u džepu, stežem malu olovku, patrljak, oštrim pa tupim,
neartikulisanim prstima, kao da se oslanjam na budući štap
kojim ću tebe, pred sobom, razgrtati:

čas lišće,
čas sneg,
čas izmaglicu
dalekih obala.

Partok és tekintetek között

Azt mondja: Ne számíts rám, sokáig ne várj,
míg új utazásrokra készíted cipődet
amelyekről közös szívünk hűtőszekrényére
néhány mágnessel térsz vissza.

Ne remélj! – és minél későbbi órák lepnek meg,
lábunk allatt annál bizonytalanabb a talaj, mintha az ismét
elveszített Atlantiszt vagy egyéb féltve őrzött
álmainkat sietve süllyesztenénk.

Az elhallgatott kívánságokban egyre több a zacc,
Most, megfelelő távolságról szemlélem.
Szívesen belepillantanék, mint a jövő sártengerébe.

Üledékedben, míg szívet kortyolsz és elmét ürítesz
egyre több az új, rendezett, kívánatosan fehér lap.
A méteres kartonon gyorsan szaporodnak a milliméteres
új elemek és az egyre hosszab napok kurta rovátkái,
majd a napok is végül árnyékká válnak.

És ne írj többé, mert hamarosan nem jövök –
az a félúton lévő csendes lak árnyéka alá, éjfél előtt.
Ott csak a holnap hóbuckái sokasodnak,

Pedig az eljövendő télre nem készületem fel,
mintha idegen területre csöppentem volna
ahol többé már minden várakozás felesleges.

Olykor képeslapokkal integetsz, a várakozónak.
Elcsípett mosoly az állandóan zárt ablakok felé,
a jelenléttel helyettesítetten eltűntetve.
Most idegen területen vagy, magadban.

Többé ne várj reám, bár lehetséges, egyszer
újra jövök, két kiszakított tekintet között pontosan
félúton! És mosolyogj néha a csendre, míg a napon
hallgatunk, a pangásban tartózkodók bőségében;

Zsebemben ceruzacsonkot tartok, tagolatlan ujjakkal
hegyezem, tompítom, mintha a jövő botjára támaszkodnék,
mellyel téged, magam előtt túrlak majd szét:

hol az avart,
hol a havat,
hol a távoli partok
ködfátylát.

Fordította: Fehér Illés
Izvor: Jasmina Topić: plaža nesanica Kulturni centar Novog Sada 2016. str. 9-10.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése