Jasmina Topić Februarski razgovor – Februári csevegés

Jasmina Topić Pančevo 4. avgusta 1977. –

Februarski razgovor

Telo čoveka kao tačka s poslednjeg sprata zgrade,

i mekota snega, hipokoristik praznine,

uokviruju jednu, potrebnu zimsku sliku.

Po morskom kamenju sad se rasipa

posivela trava, plažu odsoljavaju kiše,

i u toj izmaglici bez snega, sa snegom

koji te guta kod kuće,

najniža tačka sunca izaziva

teško podnošljiv svrab pod nogama,

na umrtvljenoj zemlji. U tebi.

Telo je projektovana suština.

Telo je odsustvo tela.

Telo sad nije plaža, a nije ni zimska nesanica.

Telo je lako dok leti da se oslobodi tela.

Telo može biti samo teret

jednog razgovora koji je mogao da se desi,

ali nije.

I sad tu sliku već guta sneg,

i talog proteklog vremena.

Izvor: Jasmina Topić: plaža nesanica Kulturni centar Novog Sada 2016. str. 81.

Februári csevegés

Az embertest mint pont az épület utolsó emeletéről

és a hó lágysága, a hiánybecézés,

egy, szükséges téli képet kereteznek be.

Most a tengerparton a köveken kifakult fű

terül, a homokpartot eső mossa

és ebben a hó nélküli ködben, a téged

otthon nyelő hóval,

a legalacsonyabb nappont

a talp alatt, a bénult földön nehezen elviselhető

viszketegséget kelt. Benned.

A test tervezett tartalom.

A test testhiány.

A test most nem homokpart, nem is téli álmatlanság.

A test míg repül, hogy a testtől szabaduljon, könnyű.

A test csak

egy megtörténhetett volna, de meg nem történt csevegés

terhe lehet.

És ezt a képet már a hó

és a múlt nyeli.

Fordította: Fehér Illés

Jasmina Topić Unutrašnje putovanje – Belső utazás

Jasmina Topić Pančevo 4. avgusta 1977. –

Unutrašnje putovanje

Često tražim tu sobu, između malenih trgova, ili

među ušuškanim stanovima, ulicama, u kojoj bismo

konačno boravili, samo kao dva bezimena tela,

lišena težine duša u čije postojanje ionako sumnjaš.

Samo sobu, s prozorom dovoljno visokim

da se odatle može skočiti jedino na onaj svet.

U njoj sastavljam knjigu, kopiju tog života, i uvek nove

rasporede starih zaključaka: da sve je na određeno vreme,

osim dobro poznatog staništa u nama.

Može biti bilo koji grad, i ulica, ili nepoznati jezik

kojim ćemo ipak progovoriti. Mesto za sastanak,

obmotano parom i prošlih i budućih kafa.

Ta soba mogla je da bude i tvoja, dok ulazim,

s napola ispuštenom dušom, već drhtavog tela da pokupim

ono što je ostalo od oglodane koske,

potrošenog pogleda –

negde na ivicama mogućih, opštih, značenja.

Stan je prevelik za nas, mogli bi ga trajno naseliti mnogi!

Druga lica pakla koji nosimo u sebi –

Ali soba, bila bi dovoljna,

da se prema njoj upravljamo, kao prema

tačnoj meri narasle crne materije;

pa da onda govorimo o konstantama svetla.

A sada putujemo, i daljine su samo način da se zaboravi,

i mesto, i soba, iz koje nikada i ne izlazimo.

Izvor: Jasmina Topić Plaža nesanica Kulturni Centar Novog Sada 2016. str. 69.-70.

Belső utazás

A szűkös terek vagy suttogó szobák, utcák közt

gyakran keresem azt a szobát, melyben végre,

lelkük súlyától megfosztott, mely létezését egyébként

kétségbe vonod, két névtelen testként tartózkodhatnánk.

Csak egy szobát, de elég magas ablakkal,

ahonnan csakis arra a világra lehet ugorni.

Ott írom az élet másolatáról és a régi határozatok

új beosztásáról szóló könyvet: minden meghatározott,

a bennünk jólismert életteret kivéve.

Lehet bármelyik város és utca, vagy ismeretlen nyelv,

melyen mégis megszólalunk. A múlt és

jövendő kávéillatába burkolt találkahely.

Az a szoba a tiéd is lehetne, míg szinte

lélektelenül, remegő testtel belépek, hogy összeszedjem

azt, ami a lerágott csontokról, elherdált

tekintetekből megmaradt –

valahol ay értelem lehetséges, általános peremén.

Nekünk túl nagy a lakás, sokan beköltözhetnének, tartósan!

Egyéb pokollakók, akiket magunkban hordunk –

De a szoba elég lenne,

ha a felgyülemlett fekete anyag pontos

rendszabálya szerint viselkednénk;

majd akkor beszéljünk a fény megingathatatlanságáról.

Most pedig utazzunk, a távolság is csak mód, hogy feledjünk,

helyet is, soha el nem hagyott szobát is.

Fordította: Fehér Illés

Jasmina Topić Skice – Karcolatok

Jasmina Topić Pančevo 4. avgusta 1977. –

Skice Spavaš Češeš se do krvi Žmarci rominjaju kroz noć Zajedno s odredom letećih buva Koje više Nijedno ne može da podnese. II Snažno grljenje Nemoći Posustaje Umesto toga Glava pada na iščašeno rame. III Koitiraju prazne poruke Dok tako mirno ležiš I podnosiš Malu Noćnu Skučenost. IV Teškost meri jezičak Onaj na tasu Na jastuku Tamo Opet Smetnje u dodiru. V Jesmo li tu Sve jedno je Pitanje Zakucavam Rečima Ništa- Strašilo VII Onda Nema Smisla Samo Znoj IX Ostaju linije Preko kože Bore Budućih napora.

Karcolatok Alszol Véresre vakarod magad Együtt a repülő bolhák hadával Az éjben borzongás szitál Többé már Egyik sem elviselhető. II Lankad A tehetetlenség Erős ölelése Helyette A fej a kificamodott vállra esik. III Üres üzenetek közösülése Míg ott nyugodtan fekszel És tűröd Az éj Parányi Korlátoltságát. IV A mérleg nyelve súlyt mér Azt a mérlegen A párnán Ott Ismét Érintészavar. V Tényleg itt vagyunk Teljesen mindegy A kérdést Szavakkal Szegezem fel Semmi- Ijesztő VII Tehát Nincs Értelme Csak Izzadtság IX Maradnak a bőrön A vonalak A jövendőbeli Erőfeszítésráncok. Fordította: Fehér Illés

Izvor: Jasmina Topić: plaža nesanica Kulturni centar Novog Sada 2016. str. 44-47.

Jasmina Topić Idi – Menj

Jasmina Topić Pančevo 4. avgusta 1977. –

Idi Idi onda a ipak dođi nekad nazad sa tri tačke na dlanu Ponesi neku zaista dobru vest da možemo sasvim lako i penušavo da nazdravimo Sačuvamo je za crne dane i vedre noći među upaljenim svetiljkama Idi da pronađeš dovoljno razloga za smeh Dopuniš mesta praznine i mesta gde rastu gomile prećutanog Bregovi pod kojima prelako srušiš se u život Ostavi onda ipak meni tri tačke za sve čime se ne dopunjavamo Jutarnja svetla koja nećemo ugasiti dok ustajemo u dan Oblačne ili preduge noći  zimi kada su i svetiljke neko rešenje potrage za toplinom Za radoznalost dok šeni ispred prodavnice tek imenovanih želja i bez kusura i bez koske i bez idi što jednako znači i kad ga čitaš unazad ...

Menj Menj hát mégis tenyereden a három ponttal látogass meg néha Igazán jó hírt hozz magaddal hogy önfeledten felszabadultan koccinthassunk A felgyújtott égők között őrizzük meg a gyász napjaira és a vidám éjjelekre Menj lelj elegendő indokot a mosolyra Töltsd fel a megüresedett tereket és az elhallgatott halmazokat termő területeket Hegyek melyek alatt túl könnyen sűllyedsz az életbe Mégis hagyd meg nekem azt a három pontot mindazt amivel nem egészítjük ki egymást A reggeli fényt amit nem oltunk el míg nappal fel nem kelünk A borús vagy túl hosszú téli éjjeleket mikor a meleg után kutatva az égők is valami megoldást nyújtanak A kíváncsiságért míg az épp megnevezett kívánságok áruháza előtt bolondozik pénz nélkül is csont nélkül is mennem nélkül is ami visszafelé olvasva is ugyanazt jelenti ... Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://jasminatopic.blogspot.com/2016/12/blog-post_18.html

Jasmina Topić U istom pravcu – Ugyanabba az irányba

Jasmina Topić Pančevo 4. avgusta 1977. –

U istom pravcu

Ako znaš kuda odu, znaš kuda nisi otišao.
Zadržiš se u toj misli, traje kao dugo zimsko popodne,

dok pažljivo variš preostalu bolest, razblažujući je
nekom od definicija ljubavi, kao da ti je još samo preostalo

da nestaneš, da bi dosegao ideal.

Golicaju te, lako pamtljive melodije;
pogled kroz prozor, nakon popodnevnog ručka. 

Specijalizuješ se za mnoga lica samoće.
Ispunjava ti nozdrve, više nego ruzmarin, limun,

ili tek popijeno vino. 

Ako znaš kuda odu – putuješ i ti u istom pravcu.
Lica vam bleda jer bez dvojine
nalik ste utvarama, koje navodno žive, 

sada već mnogo bolje živote.

Kuda odvodi jedno od mnogih popodneva? 

Slučajno te zagrcne reč, kao da slutiš poplavu. 

Još brže progutaš, umesto da ispljuneš,

spisak budućih bolesti,
a pogled se lepo utopi u nivoe vidika –

Antene su u istoj ravni s crkvenim krovom i zvonikom, 

poruka mnoštvu božanstava da uhvate bar jedan signal,

barem neko moguće proročanstvo – 

Talozi postaju belji od snega,
ostavljaju tragove na drugim teritorijama.

Znaš li kuda nisi otišao?
Nije te obeležilo sve što te je stiglo, 

nije otišla ni tvoja dvojina,
ali ste sada isprekidana celina.

Potapaš beli pejzaž u mutno nadanje, nakon dna u čaši. 

Proroci tako suptilni u muzičkoj varijaciji, 

u čeličnim kostimima bilo kakvih signala, 

uklanjaju ono nesigurno –
i šta bi uostalom značilo, da se sazna, šta će biti!

Sledi,
popunjavanje jednine. Svojine.
Ako znaš kuda odu, znaš kuda ćeš i ti.

Izvor: Jasmina Topić Plaža nesanica Kulturni Centar Novog Sada 2016. str.19.-20.

Ugyanabba az irányba

Ha tudod, hová mennek, tudod, hová nem mentél.

E gondolatnál maradsz, akár egy hosszú téli délután tart,

a megmaradt kórt emészted, holmi szerelemfogalommal

hígítod, mintha az eszmény eléréséhez, a szertefoszláson

kívül más választásod nem lenne.

Könnyen megjegyezhető dallamok bizsergetnek;

a délutáni ebéd után az ablakon keresztüli látvány.

Az egyedüllét sokszoros arcára állítod be magad.

Kitölti orrodat, jobban mint a rozmaring, a citrom

vagy az éppen lenyelt bor.

Ha tudod, hová mennek – te is abba az irányba haladsz.

Kifakultak az arcok, mert társtalanul

csak kísértetek vagytok, akik állítólag élnek,

immár egy sokkal jobb életet.

Hová vezet egy a sok délután közül?

Véletlenül egy szó torkodban reked, mintha árvizet sejtenél.

Még gyorsabban nyeled le, a helyett, hogy a jövendő

kórok jegyzékét kiköpnéd,

a tekintet meg lassan a ködbe vész –

Az antennák a templomtetővel és a haranglábbal egy szinten vannak,

hogy az isteni üzenetek sokaságából legalább egy jelet megfogjanak,

legalább egy lehetséges jóslatot –

A hó eltakarja az üledéket,

nyomokat más tájakon hagynak.

Tudod hová nem mentél el?

Nem minden, ami elért, hagyott rajtad jelet,

hasonmásod sem ment el,

de most szaggatott egység vagytok.

Zavaros reménybe süllyeszted a fehér tájat, a mély után a pohárba.

A zenei változatokra oly érzékeny próféták,

a bármilyen kód páncélkosztümében,

eltávolítják azt, ami bizonytalan –

különben is mit jelentene, ha megtudnánk, mi lesz!

Következik,

az egyesszám kiegészítése. A tulajdoné.

Ha tudod, hová mennek, te is tudod, hová mégy.

Fordította: Fehér Illés

Jasmina Topić Ona neće nije ona Ofelija – A lány nem akar nem Ofélia

Jasmina Topić Pančevo 4. avgusta 1977. –

Ona neće nije ona Ofelija

Ona otvara prozore i spušta kapke

Dan je savršeno zimski miran i nijedan vetar

neće poremetiti pauzu između dve praznine

Onu u kojoj je zatečena i ovu drugu u koju leže

Ispod kapaka vri nemirna zenica oka koje

samo želi da pogleda, da vidi uvek samo još jednom

neki mogući put. Ono drhti nervozno kao mala

ptičija krila, nervozni cvrkut na čistom plavom

na jasnom pogledu kroz otvoren prozor

neće pogledati

neće usniti

Ona je budna pod niskim nebom tavanice

ali njeno telo ne želi pokret u svet

Svet je igralište oivičeno rubovima kreveta

Dok ispod kapaka dok ispod njih kapka splin

unutrašnjih mapa jednog drugačije opisanog grada

neće pogledati

neće usniti

Prošla je prva izmaglica prošlo je toplo leto  

Leto je proteklo kao sitan pesak odnekud pod zubima

Lomljen u buduće kamenolome –

Ona pevuši tiho ona je tiha ništa joj ne može

nijedan glas razuma niko je ne može dotaknuti

a mnogima bi mogla biti

Biti ponovo

neće pogledati

neće usniti

Ona spušta kapke i rukama napipava novouspostavljeni mrak

Ona dolazi, ona ostaje, ona odustaje

I neprestano kaplje u dodiru sa svakim svežim zrakom.

Izvor: http://jasminatopic.blogspot.com/2013/12/ona-nece-nije-ona-ofelija.html

A lány nem akar nem Ofélia

Kitárja a lány az ablakot és szemét lehunyja

Pompás nyugodt téli nap a két űr közötti

szünetet szellő sem zavarja

Azt amelyben találta magát és azt a másikat amelybe fekszik

Szemhéja alatt nyugtalan szembogár forr

arra vágyva, hogy lásson, hogy ujra csak még egyszer

egy lehetséges utat meglásson. Gyenge madárszárnyként

reszket, ideges csicsergés a világoskéken,

a nyitott ablakon keresztüli tiszta láthatáron

nem akar felnézni

nem akar aludni

Ébren van a lány a mennyezet alacsony égboltja alatt

de teste nem kíván a világba mozdulni

Az ágy széleivel határolt játszótér a világ

Míg szemhéja alatt alatta egy másként elképzelt város

belső térképéről unalom csepeg

nem akar felnézni

nem akar aludni

Eltűnt az első ködfátyol elmúlt a meleg nyár

Valahonnan a fogak alatt jövendő kőtörőben morzsolódott

Homokként ért véget a nyár –

Csendesen énekel a lány csendes sérthetetlen

egyetlen értelmes hang se senki se képes megérinteni

pedig sokakkal lehetne

Újra együtt lehetne

nem akar felnézni

nem akar aludni

Lehunyja szemét kezével az újrateremtett sötétet tapintja

Elmegy a lány, marad a lány, visszalép a lány

És minden friss levegővételkor ismételten csepeg.

Fordította: Fehér Illés

Jasmina Topić Šaputanje – Suttogás

Jasmina Topić Pančevo 4. avgusta 1977. –

Šaputanje

Šta je svitalo mesecima? Pukotina ružičasta kroz
koju je najzad sevnulo sunce? I stotine trnaca
protutnjalo duž tela! – Mislim o tome dok sedim
na pesku, ulazim u vodu. U šaputanje. Nikad više
erotična lirska ekspresija, nikada slabija rima,
odgovori, njihova estetika. Zagledana u to
iščekivanje, svitanje, simbol višemesečnih
značajnih šaputanja. Lajtmotiv. Prati me.
To su ti snovi koji hoće da izađu iz polja spavanja,
kao da će odjednom postati stvarni.

Tako i mislim: nikada se ne skloniti sa sunca ili,
ne izaći iz vode, ne otići nazad u sobu u kojoj se lome
senke sa snovima, u kojoj se dugo šapuće...
Mmmm, uzmi... U sobi svaka fantazija oživljava
na način neshvatljivo nedorađen. Lepi se za kožu
iza neočekivane granice. To je platno na koje
pokušavaš da prilepiš, ne čak ni zvezde, već ono
što je preostalo, i buniš se što im, najzad,
nema mesta... u šaputanju. Onda i iz šaptaja –
više sliče uzdahu – pobegnu želje, i ostane soba.
Naelektrisana... prazna. I ko kuca na vrata, kao da
bez glasa izgovara: trpeza, je li postavljena?!

Tela koja fantaziraju uplaši svetlost...
Šta je svitalo mesecima? Nije li kroz tu pukotinu
sevnulo sunce? I da jeste, ko bi još uvek umeo da ga
prepozna? – Eto je, ta fantazija, živa i na javi!
Ulazim u vodu, tako odlučno kao da ću plivati
do samog ušća u najveće more. Tragovi krljušti
na koži podsete na prašinu iz fantazije.
Brzo zatim rasklimatanim tramvajem odlazim
u grad. Žurim, da sa tobom o tome,
u pesmi, porazgovaram.
Treba se potom vratiti, nazad, u sobu...

Zavibrira moblini telefon u 1 i 13 posle ponoći.
Upravo tu, dok duva noćna košava, možemo
dočekati i kraj – pepeo i prašinu grada. A i sveta!

Izvor: http://agoncasopis.com/arhiva/stari_sajt/broj_6/poezija/7_jasmina_topic.html

Suttogás

Mi derengett hónapokig? Rózsaszín hasadék

melyen végre keresztültört a nap? És a testen

számtalan tövis robogott! – A homokban ülve

erre gondolok, a vízbe megyek. A suttogásba. Soha többé

erotikus, költői megnyilvánulás, soha rosszabb rím,

felelet, a művészet szemszögéből. Ezt a várakozást,

pirkadatot, a többhónapos jelentős suttogás

jelképét szemlélem. Vezérfonál. Kövess.

Ezek azok az álmok, melyek az alvás tisztásából akarnak

kitörni, mintha egyszerre valósággá válnának.

Vallom is: a napról sohase húzódj félre,

a vízből ne gyere ki, a szobába, ahol az álmokkal árnyak

keverednek, vagy sokáig suttognak, ne menj vissza...

Hmmm, vedd el... A szobában fel nem fogható

képlékeny formában kel életre a képzelet. Nem várt

határon túl tapad  bőrre. Lényegében vászon, amelyre

nem is a csillagokat, azt, ami megmaradt, azt szeretnéd

ragasztani és lázadsz, mert annak végül is

nincs helye... a suttogásban. Akkor a suttogásból is –

inkább sóhaj az – eltűnik a vágy és marad a szoba.

Felvillanyozva... üresen. És ki kopog az ajtón, mintha

szótlanul mondaná: terített az asztal?!

A fellegekben járó testek riasztják a fényt...

Hónapokon keresztül mi derengett? Hát azon a hasadékon

nem tört át a nap? És ha mégis, képes lenne-e valaki is

felismerni? – Íme, ez a képzelet, a valóságban is élő!

A vízbe megyek, olyan eltökélten, hogy egészen

a legnagyobb tenger torkolatáig úszok. A bőrön

a pikkelynyomok képzeletporra emlékeztetnek.

Rögvest ezután rozoga villamoson a városba

megyek. Sietek, hogy erről veled,

költeményben, beszélgessek.

Azután meg vissza kell térni, vissza, a szobába...

Éjfél után 1 13-kor megcsörren a mobiltelefon.

Pontosan itt, míg éjjel a kosava* fúj, megvárhatjuk

az végzetet is – hamuvá, porrá válik a város. És a világ is!

*kosava – az Aldunán uralkodó metsző, északi szél.

Fordította: Fehér Illés

Jasmina Topić Između obala i pogleda – Partok és tekintetek között

Jasmina Topić Pančevo 4. avgusta 1977. –

Između obala i pogleda Kaže mi: Ne oslanjaj se na mene, ne čekaj me dugo, dok glancaš cipele za nova putovanja, s kojih ćeš se vraćati, s ponekim magnetom za frižider zajedničkog srca. Ne nadaj mi se! – i što te kasniji sati sustižu to je manje tla pod našim nogama, kao da ubrzano potapamo iznova izgubljenu Atlantidu, ili drugi relikt ljudske mašte. Sve je više kafenih taloga u nerastumačenim željama, Odbrojavam ih, sada sa sasvim dovoljne razdaljine. Rado bih zavirila u njega, kao u samo blato budućnosti: U tvoj talog, dok ispijaš srce, a ispiraš misao, novih, uredno složenih stranica poželjnih belina. U milimetrima, na kartonskom metru, ubrzano narastaju novi podeoci i prekratke crte sve dužih dana, dok i dani ne postanu svedeni na senku. I ne piši više, jer u skorije vreme neću doći – ispod one senke na pola puta, jedne tihe kuće, pred ponoć. Sada se tamo talože samo sutrašnji smetovi, A sasvim sam nespremna za predstojeću zimu, kao da sam zatečena na pogrešnom mestu, iako to više ni u jedno čekanje neće stati. Mašeš ponekad razglednicama, samo nekome ko čeka. Uhvaćen osmeh, prema stalno zatvorenim prozorima, pojedenih zamenom prisustva. Sada si na pogrešnom mestu, u sebi. Ne čekaj me više uopšte, mada ću ti možda jedanput ponovo doći, tačno na pola puta između dva iskidana pogleda! I osmehni se ponekad tišini, dok ćutimo na suncu, u luksuzu onih što obitavaju u praznini; A u džepu, stežem malu olovku, patrljak, oštrim pa tupim, neartikulisanim prstima, kao da se oslanjam na budući štap kojim ću tebe, pred sobom, razgrtati: čas lišće, čas sneg, čas izmaglicu dalekih obala.

Partok és tekintetek között Azt mondja: Ne számíts rám, sokáig ne várj, míg új utazásrokra készíted cipődet amelyekről közös szívünk hűtőszekrényére néhány mágnessel térsz vissza. Ne remélj! – és minél későbbi órák lepnek meg, lábunk allatt annál bizonytalanabb a talaj, mintha az ismét elveszített Atlantiszt vagy egyéb féltve őrzött álmainkat sietve süllyesztenénk. Az elhallgatott kívánságokban egyre több a zacc, Most, megfelelő távolságról szemlélem. Szívesen belepillantanék, mint a jövő sártengerébe. Üledékedben, míg szívet kortyolsz és elmét ürítesz egyre több az új, rendezett, kívánatosan fehér lap. A méteres kartonon gyorsan szaporodnak a milliméteres új elemek és az egyre hosszab napok kurta rovátkái, majd a napok is végül árnyékká válnak. És ne írj többé, mert hamarosan nem jövök – az a félúton lévő csendes lak árnyéka alá, éjfél előtt. Ott csak a holnap hóbuckái sokasodnak, Pedig az eljövendő télre nem készületem fel, mintha idegen területre csöppentem volna ahol többé már minden várakozás felesleges. Olykor képeslapokkal integetsz, a várakozónak. Elcsípett mosoly az állandóan zárt ablakok felé, a jelenléttel helyettesítetten eltűntetve. Most idegen területen vagy, magadban. Többé ne várj reám, bár lehetséges, egyszer újra jövök, két kiszakított tekintet között pontosan félúton! És mosolyogj néha a csendre, míg a napon hallgatunk, a pangásban tartózkodók bőségében; Zsebemben ceruzacsonkot tartok, tagolatlan ujjakkal hegyezem, tompítom, mintha a jövő botjára támaszkodnék, mellyel téged, magam előtt túrlak majd szét: hol az avart, hol a havat, hol a távoli partok ködfátylát. Fordította: Fehér Illés

Izvor: Jasmina Topić: plaža nesanica Kulturni centar Novog Sada 2016. str. 9-10.