Jasmina Topić U istom pravcu – Ugyanabba az irányba

Jasmina Topić Pančevo 4. avgusta 1977. –

U istom pravcu

Ako znaš kuda odu, znaš kuda nisi otišao.
Zadržiš se u toj misli, traje kao dugo zimsko popodne,

dok pažljivo variš preostalu bolest, razblažujući je
nekom od definicija ljubavi, kao da ti je još samo preostalo

da nestaneš, da bi dosegao ideal.

Golicaju te, lako pamtljive melodije;
pogled kroz prozor, nakon popodnevnog ručka. 

Specijalizuješ se za mnoga lica samoće.
Ispunjava ti nozdrve, više nego ruzmarin, limun,

ili tek popijeno vino. 

Ako znaš kuda odu – putuješ i ti u istom pravcu.
Lica vam bleda jer bez dvojine
nalik ste utvarama, koje navodno žive, 

sada već mnogo bolje živote.

Kuda odvodi jedno od mnogih popodneva? 

Slučajno te zagrcne reč, kao da slutiš poplavu. 

Još brže progutaš, umesto da ispljuneš,

spisak budućih bolesti,
a pogled se lepo utopi u nivoe vidika –

Antene su u istoj ravni s crkvenim krovom i zvonikom, 

poruka mnoštvu božanstava da uhvate bar jedan signal,

barem neko moguće proročanstvo – 

Talozi postaju belji od snega,
ostavljaju tragove na drugim teritorijama.

Znaš li kuda nisi otišao?
Nije te obeležilo sve što te je stiglo, 

nije otišla ni tvoja dvojina,
ali ste sada isprekidana celina.

Potapaš beli pejzaž u mutno nadanje, nakon dna u čaši. 

Proroci tako suptilni u muzičkoj varijaciji, 

u čeličnim kostimima bilo kakvih signala, 

uklanjaju ono nesigurno –
i šta bi uostalom značilo, da se sazna, šta će biti!

Sledi,
popunjavanje jednine. Svojine.
Ako znaš kuda odu, znaš kuda ćeš i ti.

Izvor: Jasmina Topić Plaža nesanica Kulturni Centar Novog Sada 2016. str.19.-20.

Ugyanabba az irányba

Ha tudod, hová mennek, tudod, hová nem mentél.

E gondolatnál maradsz, akár egy hosszú téli délután tart,

a megmaradt kórt emészted, holmi szerelemfogalommal

hígítod, mintha az eszmény eléréséhez, a szertefoszláson

kívül más választásod nem lenne.

Könnyen megjegyezhető dallamok bizsergetnek;

a délutáni ebéd után az ablakon keresztüli látvány.

Az egyedüllét sokszoros arcára állítod be magad.

Kitölti orrodat, jobban mint a rozmaring, a citrom

vagy az éppen lenyelt bor.

Ha tudod, hová mennek – te is abba az irányba haladsz.

Kifakultak az arcok, mert társtalanul

csak kísértetek vagytok, akik állítólag élnek,

immár egy sokkal jobb életet.

Hová vezet egy a sok délután közül?

Véletlenül egy szó torkodban reked, mintha árvizet sejtenél.

Még gyorsabban nyeled le, a helyett, hogy a jövendő

kórok jegyzékét kiköpnéd,

a tekintet meg lassan a ködbe vész –

Az antennák a templomtetővel és a haranglábbal egy szinten vannak,

hogy az isteni üzenetek sokaságából legalább egy jelet megfogjanak,

legalább egy lehetséges jóslatot –

A hó eltakarja az üledéket,

nyomokat más tájakon hagynak.

Tudod hová nem mentél el?

Nem minden, ami elért, hagyott rajtad jelet,

hasonmásod sem ment el,

de most szaggatott egység vagytok.

Zavaros reménybe süllyeszted a fehér tájat, a mély után a pohárba.

A zenei változatokra oly érzékeny próféták,

a bármilyen kód páncélkosztümében,

eltávolítják azt, ami bizonytalan –

különben is mit jelentene, ha megtudnánk, mi lesz!

Következik,

az egyesszám kiegészítése. A tulajdoné.

Ha tudod, hová mennek, te is tudod, hová mégy.

Fordította: Fehér Illés