Tanja
Stupar – Trifunović, Zadar
20. 08. 1977 –
Lov na leptire
Rasani se djevojčice
svijet nije ružičasta kuća za lutke
lišće otpadne drvo se osuši cvijeće vene
znam da ne zvuči dobro ni obećavajuće
krhka si i nježna niko ti nije govorio o ovom
kako godine prolaze
ljubav prolazi sve prolazi
ali bol ona ostaje najduže tačno osjetiš kako truli u
tebi
i samo ponekad ako imaš sreće ili otkriješ neku tajnu
mudrost
ili još veću bol
stara bol izađe kao kamen iz bubrega
otkotrlja se u mračan bunar
iz kojeg si je nekad davno nehotično zagrabila
i popila zajedno s vodom
jer bez vode nema ni života
a zbog života čovjek je kadar svašta progutati
Rasani se sva buđenja su neprijatna
sva ogledala neprijatelji rano ujutro
i u svako doba kada si podbula od plača
ali poslije kada dođeš malo sebi i shvatiš sva ta mjesta
na koja si bježala od sebe kakve su to samo pustopoljine
bile
kakve ružne kuće sa bodljikavim ogradama i psima koji
reže
a unutra ne čuvaju ništa
kakve su to utvare koje si hvatala mrežicom za leptire
još nedorasla stvarnom svijetu
a šta je to stvarni svijet pitaju tvoje oči
dok iz mrežice viri krilo šišmiša
i komad spaljene haljine iz noćnih šetnji
(otkud toliko mraka
među ovim pitomim brdima
i gdje sam to sada
stigla a pošla sam loviti leptire
i bilo je sunčano i
moje srce je titralo kao krila ispred mene
šareno i nježno
sigurno sam se
izgubila negdje kao onda u djetinjstvu)
djevojko ko nauči da se gubi dešava mu se to često
Rasani se odrasla djevojčice izgubljena u lavirintu
ali moja nit je
bila ljubav
govoriš tužno sa pokidanim užetom u ruci
tanko ti je to ovdje
lavirint ima oštre uglove
sve ti se brzo podere potroši pocijepa
izliže pukne te tvoje smiješne vrpce ne vrijede
kao ni ručice što se bespomoćno
krše u vazduhu
kao ni suze koje presuše kad tada
i pijesak pustinje krene da žulja u očima
ponavlja se do dosade sve uvijek ista iskušenja padovi
suze
ljupko je to s mrežicom za leptire
uhvatiti sopstveno srce
Lepkevadászat
Kislány eszmélj
nem rózsaszínű játszóház a világ
lehullanak a levelek kiszárad a fa hervad a virág
tudom mindez nem kecsegtető sem reménykeltő
gyenge vagy és törékeny arról neked senki sem szólt
hogyan múlnak az évek
múlik a szerelem minden véget ér
de a kín az marad legtovább pontosan érzed ahogy emészt
és csak néha ha szerencséd van vagy titkos bölcsességre
lelsz
vagy még nagyobb kín ér
mint vese a kőtől szabadulsz a régi kíntól
sötét kútba görög
amelyből egykor vélelenül rántottad ki
és együtt a vízzel ittad meg
mert víz nélkül nincs élet
az életért pedig az ember sokmindent képes lenyelni
Eszmélj az ébredések kellemetlenek
kora reggel és bármely pillanatban
mikor sírás fojtogat minden tükör ellenség
de utána magadhoz térve rájössz azok a helyek
ahová magad elől menekültél csak pusztaságok voltak
töviskerítésekkel és belül semmit sem védő vérebekkel
körülvett otromba házak
micsoda látomások azok melyeket lepkehálóval
a valós világra felkészületlenül fogdostál
mi is a valós világ kérdi szemed
míg a hálóból bőregérszárny
és az éji séták utáni felgyújtott ruhafoszlány kandikál
(ezek között a
szelíd hegyek között honnan ez a sötétség
és hová értem
hiszen csak lepkevadászatra indultam
és sütött a nap
és szívem az előttem tarkán szelíden vibráló
szárnyként
remegett
biztosan eltévedtem
mint akkor gyerekkoromban)
kislány azzal aki veszíteni tud ez gyakran megtörténik
Eszmélj te útvesztőben elveszett felnőtt kislány
de az én
vezérszálam a szerelem volt
mondod szomorúan kezedben elszaggatott kötéllel
nem itt a helyed
az útvesztőben éles kanyarok vannak
minden oly gyorsan kopik szakad
avul törik nevetséges fonalaid semmit sem érnek
mint ahogy a levegőben tehetetlenül
összezárt karok se
mint ahogy az előbb-utóbb felszáradó könnyek se
és felsérti szemed a pusztából indult homok
mindig ugyanazon ütközetek zuhanások könnyek ismétlődnek
lepkehálóval saját szívünket megfogni
tényleg kedves tett
Fordította:
Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése