Tanja
Stupar – Trifunović, Zadar
20. 08. 1977 –
S onu stranu
ocu,
Kad umreš ništa ti više ne treba
čak i ljubav bližnjih postaje teret koji isparava na vrelom
suncu
zar su me ove krhke stabljike držale
u ovom bodljikavom šipražju
zar su me oči varale da postoji ljubav među slabima
koja će me probuditi ujutro
zar sam vama vjerovao i vama i pticama
koje sada svoja gnijezda jednako pažljivo sastavljaju
i suncu koje je obećavalo vječnost dječijim igrama
među mravima i bubama
zar sam svemu tome davao sebe
i usnama i dlanovima pipao površine
hrapavog mekog užasnog
ispunjavajući sobom zapreminu ove male podmornice
(lagan sam nose me moji sinovi u rukama ali ja sam već
tuđi)
samo sam zaspao samo sam jutru razbio čelo osmijehom
je li ovako bog na dah spasavao jedno po jedno
i selio iz mašte u zbilju sve nas
baš kao što ja sad obrnutim putem putujem
i kao da sam vanzemaljac
ništa zemaljsko ne služi ničemu na ovom letu
smiješne su igračke oko mene
lopate plastično cvijeće i drvena kapsula za nigdje
ovdje se opraštamo
jer niko od vas više ne razumije moj jezik palih svetaca
koji su opet uzdignuti na svoje mjesto
i lišeni srodnosti sa stvarima
gubeći zapreminu bivajući lakši
u nekom kosmosu koji drhti nježno
kao posljednji otkucaji mog srca
nježno toliko tiho
da niko nije čuo
kada je preskočilo
s onu stranu
Izvor: autor
Arra az oldalra
apámnak
Ha
meghalsz már semmi sem kell
még a forró
napon elpárolgó szeretteid szeretete is teher
hát ebben
a tüskés bozótban
ezek a
törékeny törzsek tartottak
hát
csaltak szemeim hogy létezik az engem reggel ébresztő
gyengék
közötti szerelem
hát
maguknak hittem maguknak is a madaraknak is
akik
most fészküket egyaránt gondosan rakják
és a hangyák
és bogarak közötti gyerekjátékoknak
örökkévalóságot
ígérő napnak is
hát
mindennek adtam át magam
ajkammal
is tenyeremmel is az érdes puha félelmetes
felszínt
tapogattam
önmagammal
töltve ki a kis tengeralattjáró térfogatát
(utódaim
kezükön hordanak könnyű de már idegen vagyok)
csak
elaludtam csak mosolyommal a reggel homlokát törtem szét
ugye az
úr leheletével egyikünket a másik után így mentett át
és az
álomvilágból a valóságba költöztetett
pont így
ahogy most én ellenkező úton utazom
és mintha
földönkívüli lennék
ezen a
röptén hasznavehetetlen minden ami földi
nevetségesek
körülöttem a játékszerek
a lapátok
a művirágok és a sehová nem érő fakabin
itt
búcsúzunk
többé senki
sem ért mert az elesett szentek nyelvén szólok
akik
saját helyükre emeltettek
a
valósághoz immár semmi közük
űrtartalmukat
veszítve könnyebben
mint
utolsó szívdobbanásaim
valamilyen
gyengéden remegő kozmoszban
lágyan
annyira halkan
hogy
senki sem hallotta
mikor átugrottak
arra az
oldalra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése