Turczi István Tata 1957. október 17. –
|
Hétfőellenes vers
Le a hétfővel. Töröltessék.
Felkel mindig, és lehull megint. Árnyképe annak, amit az az egy, az eredendő lehetőség önmagába zár. Koravén eső. Valahol hegedűt nyúznak. Csönget a postás, talpára levél ragadt. Déli hírek; az űr tartalommal telik. Az sincs, hogy elegem van a nincsből. Mi jöhet még? Akar-e jönni, vagy épp most fordít hátat? A legtöbb elvermelt gondolat szétszórja magát a decemberi szélben.
Mondom, le a hétfővel.
Reménytelen.
A keddel így-úgy szolidáris vagyok, amióta nincsenek gyakorlati célok. Célok sincsenek, de legalább az. A fájdalom izzó hangyái a testben. Az egyéltűek mindennapi keservei. Élet az, ha csak élünk?! Befagyott tócsák repedt tükreiből nem néz vissza senki ránk. Elütjük az időt. Karambolozgatunk. Te a nyolcvanat, én a hatvanat. Összegyűltek páran a két nagy csattanásra.
Tessék? Nem kell, hogy
mindenki lássa,
mikor egyszerre fogdos bába és halottkém. A kezek mozgását azért érzékeled. A távol nem hallgat senkire, de a közel sem jól hat ránk. A legközelebb hozzád te vagy. A legközelebb hozzám meg én. Marad a posta, ritkábban a telefon. Mi múlt el? Csak a múlt. Utólag minden előzmény, hallom, a ránk fagyott füstben a szavak kezdőpontjukra visszahullanak.
Le a hétfővel.
Töröltessék.
Felkel mindig, és lehull megint. Árnyképe annak, ami mozgat, amit kezdettől hiába mozgatunk. Akik most vagyunk, jóvátehetetlenül, majd megszűnünk egy pillanatra, hogy elsőként a holtakat érje a fény, és ne kelljen többet, ne kelljen többet magunkról beszélni. Jöjjön hát a kedd! Hang és visszhang közt a csend legyen a másnapé. Ne kelljen semmit, csak feloldódni végül az önmagánál súlyosabb anyagban. |
Pesma protiv ponedeljka
Do đavola sa ponedeljkom. Neka
bude brisan.
Uvek ustaje i ponovo opada.
Senka je onoga šta ona jedina
iskonska mogućnost u sebi sadrži.
Starmala kiša. Negde na violini
sviraju.
Poštar zvoni, list mu je na tabane
zalepljen.
Podnevne vesti; vasiona sa sadržajem
se puni.
Ni toga nema da mi je od nema
dosta.
Šta još sledi? Dal će doći
ili upravo sad leđa okreće?
Većina pokopanih misli
u decembarskom vetru se rasprši.
Dakle, do đavola sa ponedeljkom. Beznadežan
je.
Odkada praktični ciljevi ne
postoje
sa utorkom kako-tako solidaran sam.
Nem ciljeva, ali je bar taj.
U telu su mravi usijanih bolova.
Svakodnevne
jadi onih koji jednom žive.
Dal je život,
ako samo živimo?!
Nikog ko bi
nas iz polomljenih ogledala
zaleđenih
lokvi pogledao.
Prolazi
vreme. Sudaramo se.
Ti sa
osamdeset ja sa šezdeset.
Neki su zbog
velikog praska zastali.
Molim? Ne
treba da svako vidi
kad te istovremeno
babica i mrtvozorac hvata.
Ali
pomicanje ruku još osećaš.
Daljina
nikog ne sluša
ali na nas ni
blizina povoljno ne utiče.
Tebi najbliži
ti si.
A meni
najbliži ja sam.
Ostaje
pošta, ređe telefon.
Šta li je
prošlo? Samo prošlost.
Naknadno
svaki prethodni događaj, čujem,
na nas
nataloženom dimu reči
na izvornu
tačku padaju.
Do đavola sa ponedeljkom. Neka
bude brisan.
Uvek ustaje i ponovo opada.
Senka je onoga šta pokreće,
šta od početka zalud pokrećemo.
Koji smo sada, nepopravljivo,
na momenat prestajemo postojati
da svetlost prvo mrtve ozari
i da ne treba više, da ne treba
više
o nama pričati. Pa neka dođe utorak!
Između glasa i odjeka tišina neka
sutradanu pripadne.
Nek ne treba ništa drugo tek
konačno odahnuti se
u materiji od sebe teže.
Prevod: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése