Ivana Milankov Beograd 1952. –
Zapovesti
Iz Vavilona, iz zemaljskih jezika
iz
poznog dima, izaći –
školjke su jedini prihvatljivi predeli.
Prolomi se, promoli, požuri, izađi,
podne ti sudbinu omekšava.
Obuzeće te opšte nebo, java.
Vreme je da na sopstveno lice ličiš.
Ne prizivaj ogledala,
u njima su alge i meduze,
možda živa i tuđa dna.
Pre zvezde
i svih svetih stvari
pronađi Ovna
i njegovih četrdeset senki
u kamenu.
Onda u svoju sličnost potoni,
u oči i koži otmenih i čistih senki
i prihvati sva tuđa dna,
pre svih svetih dalekih stvari.
Priznaćeš. Teško je.
U magli i strahu gledaćeš
Vavilon na morima i ostrvima.
Gde god se osvrneš
taj grad će se dešavati drugima.
Bez grada ćeš ostati.
Požuri. Boga u polja udeni,
neka samo prizor ostane:
pustara između tebe i tvoje jeze.
Zapad te izdužuje.
Požuri, pre svih svetih stvari
počni na svoje lice da ličiš.
Ne okreći se,
čućeš vračare i pse u pustinji.
|
Parancsok
Ki Babilonból, a nyelvek
sokaságából,
az ősi füstből –
egyedüli elfogadható vidékek a
csigák.
Szakadj, imádkozz, siess, gyere
ki,
a dél sorsodat enyhíti.
A magasságos ég, a valóság kerít
hatalmába.
Ideje, hogy önmagad arcára
hasonlíts.
Tükröt ne idézz,
algákkal, medúzákkal telt,
talán élnek és mélye idegen.
A csillagok
és szent tárgyak előtt
a kőben
negyven árnyékával együtt
a Kost keresd meg.
Majd hasonmásodba süllyeszd,
az előkelő, tiszta árnyak szemébe
és bőrébe
és minden szent messzi tárgy előtt
az idegen medreket fogadd el.
Bevallod. Nehéz.
A tengereken és szigeteken Babilont
a ködben félelemmel tele nézed.
Bárhová tekintesz,
az a város másoknak jut.
Város nélkül maradsz.
Ne habozz. Istent a mezőn hagyd,
csak a látvány maradjon:
közted és iszonyod között a
pusztaság.
Megnyújt a nyugat.
Ne habozz, minden szent tárgy
előtt
kezdj önmagadra hasonlítani.
Ne fordulj meg,
a pusztaságban kuruzslók és kutyák
vannak.
Fordította: Fehér Illés
|
Izvor:
In Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije Bijelo Polje
2008.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése