Szente B. Levente
Szörényvár, 1972. szeptember 21. –
Hetedik
mennyország
(részlet a Sárgaház folyosója c. naplójegyzékből)
Ana Nikvulnak,
tisztelettel
Úgy bánnak velem, mint egy kisgyermekkel,
mondtam apámnak, aki rég meghalt, de gyakran látom
fura és különös álmaimban, mindig abban a fekete bőrben,
szép fehér arcában hatvanévnyi bölcselet,
és amikor integet vissza nekem,
mostanában lehunyom szemem,
nem engedte sosem, megnézzem, hová tűnik, merre megy,
és ő hallgatott, kezének egy-egy mozdulatával jelezte,
ami történt, megtörtént, ami fog, az köztünk marad,
és gyakran kérdezik, hol jár most az eszem,
hová, merre tévedtem,
mire gondolok éppen?
Hogy mondhatnám el nekik, bárkinek,
hogy gondolataim messze-messze,
távoli időkben járnak, hol dadogni tanult
a gyermek ember,
s hogy az egyetlen pajtása, egy nagy és hatalmas úr volt
éppen,
ki a világok közötti terek zöld és buja kertje közepén
a szűk ösvényre mutatott,
finom gyümölcsök és békés állatok mellett
nyelvi szóképeket úgy rakosgatott
egyik a másik mellé, akár a pályájukat lefutó
kívánatos csillagok.
És én érteni akarom,
megérteni az élőt, az elesett fákat,
azokkal együtt kik a kert túloldalán
néha észrevétlen, de a félárnyékban őrt állnak,
azokkal együtt, akikről a pataksodrásban talált
szép kövek egy másmilyen világról mesélnek,
mégis, a nyomokat teremtőket eddig soha nem láttam,
hát megérteni akarom a hangokat jelentő alakokat,
az erős és lágy után kívánkozó gyöngéden erőteljes
képnyomok tudatomba való érkezését,
az ismeretlen érzéseket, fülemnek is másmilyen
hangszíneket, az övékét is, kikről sejtem csak,
hogy körbevesznek, álmaimban fölém hajolnak,
beszélnek, megérintenek, dédelgetnek, mintha
a lelkem titkaiba valakik belesnének,
ma is elhitetik velem,
ez lehet a hetedik mennyország.
Csak ez a bizonytalanság ne lenne.
Forrás:
Aranypor – folyóirat 2019. nyári szám 26. oldal
Sedmo nebo
(odlomak iz zabeleške dnevnika: Hodnik žute kuće)
Ani Nikvul, s poštovanjem
Sa mnom poput malog deteta postupaju,
rekao sam ocu koji je odavno umro ali u
svojim čudnim,
neobičnim snovima često ga vidim, uvek u
onoj crnoj koži,
na njegovom belom licu šezdesetgodišnja
mudrost sjaji,
i kad mi rukom znakove šalje,
u zadnje vreme oči zatvaram,
nikad nije dozvolio da pogledam gde
nestaje, kud ide,
i ćutao je, sa po kojim pokretom javio
šta se desilo, desilo se, a šta će, među
nama ostaje,
i često pitaju gde mi misli tavore,
gde sam zalutao,
baš sad na što mislim?
Kako bi mogao njima, bilo kome ispričati,
misli mi daleko-daleko,
u udaljenim vremenima kolaju gde je čovek
još kao dete
mucati učio,
i da mu je jedini pajdaš baš jedan
ogroman i moćan gospodin bio,
ko je između trgova sveta usred zelenog i
bujnog vrta
na uzanu stazu pokazao,
pored sočnih voća i pitomih životinja
slike od reči,
jedne pored druge, poput poželjnih zvezda
na kraju svojih putanja slagao.
A ja želim razumeti,
shvatiti živog bića, oborena stabla,
zajedno sa onima koji su na drugoj strani
vrta
koji put neopaženo, ali u poluseni
stražare,
zajedno s onima o kojima u brzaku potoka
nađeni belutci o nekom drugom svetu
pričaju,
ipak, stvaraoce tragova do sada nikad
nisam video,
pa želim shvatiti osobe koji zvukove
stvaraju,
stizanje blago snažnih tragova slika
koje iza čvrstog i blagog slede u moju
svest,
nepoznate osećaje, i za moje uho
drugačije
tonove, i njihove, o kojima samo
naslućujem
da me okružuju, u snovima nad mnom vise,
pričaju, dotiču me, maze, kao da
se neki u tajne moje duše stropoštaju,
i danas me uveravaju,
to sedmo nebo može biti.
Samo da nema te neizvesnosti.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése