Fabó Kinga
A hattyú csak
egyszer szól
Amikor a jégbe törött hattyú érzi halála közelgését,
utolsó, egyetlen énekébe, mit nem hall senki sem, beleadja összes
intenzitását, erejét. És énekel, míg lassan köréje nem fagy a víz.
Haldoklásának hosszú pillanataiban pillanatai követik csupán, honnan tudni hogy énekel, vajon miről, hogy hangja-éneke különös- szép, és vajon hová lesz az egyetlen, az utolsó. Őt nem látni, ő mégis lát, a köréje fagyott víztükrön át halvány hattyúalakot, színre át homálylón, mint ahogyan még sohasem, mégis, mintha már látott volna. És homályló alak néz rá távoli, fürkésző pillantással, hűvös, személytelen kíváncsisággal, az észrevétel legcsekélyebb jele, szándéka nélkül. |
Labud samo jednom zbori
Kad u
led zarobljen labud blizinu smrti oseća, u svoju
poslednju, jedinu pesmu, koju niko ne čuje, svu preostalu snagu unosi. I peva
dok ga led potpuno ne opkoli.
U dugim trenucima njegove agonije tek
trenuci ga prate, otkud znati da peva te o čemu i da mu je glas, njegova
pesma jedinstveno lepa i gde li će glas jedini, zadnji nestati.
Njega
videti nije moguće, on ipak vidi, preko smrznutog ogledala vode bledu
priliku labuda, nerazgovetno obojeno kao do sada nikada, ipak, kao da je već
tako nešto video. I maglovita prilika udaljenim, ispitivačkim, hladnim pogledom
ga gleda, bezličnom radoznalošću, bez najmanjeg znaka, namere primećivanja.
Prevod: Fehér Illés
|
Ez Fabó Kinga legszebb,legközérthetőbb költeménye. Telis-tele kibontásra, átgondolásra váró gyönyörű képekkel.
VálaszTörlésSzép.
VálaszTörlés