Turczi István Tata
1957. október 17. –
Az Írás nevű Isten
Még tíz lépés, még
kilenc, még nyolc, hét, szigorú ütemet
tart a vér, szűkül
a szem, három, kettő, egy és kész ez a
vers
is. Itt van.
Semmi sem indult belőle útra még. A tekintet
zárt kertjében hűsöl, sütkérezik. Hosszabb és rövid
sorai
egymáson lassan átringanak. Azzal áltat, hogy
fénylik,
pedig csak önmagának sugárzik.
Bármilyen
alakot ölt,
bármilyen színt, a legszebbnek
látod.
Minden szava
selyemlétrán kúszik felfelé,
föléd. Az érintés tiltva van.
Semmi közöd hozzá. A tiéd. Birtokos vagy és kisemmizett.
Ha véletlenül megtartanál egy darabot belőle magadban,
még ne tedd. Annál erősebb vagy, minél elveszettebb. Vágy
sincs rá, egyszerűen így alakult.
Sehol világ, csak belül,
mondod, (idézed), mintha nyomatékosítani akarnád, hogy
visszatértél önmagadhoz.
Ennél nehezebb az sem lenne, ha
az elszakadást gyakorolnád. Például a csendet, ami az Írás
nevű isten végső érvelése.
Forrás: Turczi István A változás memóriája Palatinus
Budapest, 2011.
Bog zvan Pisanje
Još deset
koraka, još devet, još osam, sedam,
krv strog
ritam drži, oko se sužava, tri, dva, jedan i ta pesma također
je gotova. Tu je. Iz
nje na put još ništa
nije krenulo. U
zatvorenom vrtu pogleda
se odmara, uživa. Njeni duži i
kraći redovi jedni preko drugih ljuljaju. Jer
svetli, zavarava,
u stvari
samo za sebe
sjaji. Bilo kakav oblik, bilo koju
boju preuzima, smatraš da je najlepša. Svaka njena reč
na svilenoj lestvi se penje, iznad tebe. Doticaj je
zabranjen.
S njom
veze nemaš. Tvoja je. Jesi posednik a i gubitnik.
Ako bi kojim slučajem iz nje jedan komad za
sebe zadržao,
još nikako
nemoj. Što više si izgubljen tim si jači. Žudnja
ne postoji, prilike su takve bile. Nigde sveta, samo unutra,
tvrdiš, (citiraš), kao da bi na svaki način naglasiti hteo da
sebi si se vratio. Od toga
ni to ne bi
bilo teže kad bi
otcepljenje vežbao. Na primer tišinu što je bogu
zvanog
Pisanje konačna argumentacija.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése