Dragica Draga Grbić
Sarajevo 6. april 1946. –
Poslednja
Bosanska kraljica
Pamti trava. Pamte ptice. Pamti šuma. Pamte mravi.
Pamtim i ja…
Hrast. Nikao je na kraju dvorišta. Sam. I brzo
odrastao, iako se zna da on sporo raste. Nikom nije smetao . Uvijek sam se
čudila kako je nikao na pravom mjestu, odakle ga ne terba pomjerati.
Bilo je sunčano podne. Nekako posebno. Neočekivano,
prišla sam mu, obgrlila ga i naslonila glavu na njega. Osjetila sam kako mi
se njegova kora ocrtavala na desnom uvu.
Godilo mi je . Čvrsto sam se držala kao da tako mora .
Sklopila sam oči. Začula sam muziku i dok sam se pitala da li je to stvarno,
ili mi se pričinjava, muzika se pojačavala. Ugodna. Opuštajuća. Muzika za
ples. Jasno sam čula plesne korake i ugledala svod zgrade i zvanice. Plesali
su. Bože, kako je lijepo! Koji je to vijek? Pokušavala sam odrediti po
odjeći. I, gle! Eno, i mene! Kako sam to obučena? Sa krunom na glavi! Pa ja
sam kraljica! Ono mora da je kralj što pleše sa mnom. Da, on je!
Naklonio se i muzika utihnu. Priđe mi s lijeve strane i
oboje se poklonismo. Jao , kako sam lijepa !
Neko mi prilazi, naklanja se i nešto šapće
gledajući u pod.
Poruka. Važna!
Neznatno se ukočih. “Brzo, brzo”,viknu kralj, zgrabivši
me za ruku. Trčimo kroz dvoranu, kroz slobodan prostor, jer se svi prisutni
razmakoše. Bježimo. Iza nas zazveča oružje. Vrisak. Mi nestasmo. I
slike nesta . I zvuka.
Osjećam da se držim za hrast i čekam da se nastavi
radnja. Ali nema ničeg. Uzalud čekam i još jače stišćem hrast. Osjećam svoje
disanje. Ubrzano.
Dugo sam čekala, ali se ne dogodi ništa. Otvorih oči.
Kao da sam sanjala. Stajala sam pored hrasta očekujući da pronađem
objašnjenje, a on , kao da ne zna ništa. Odmakoh se od njega. Posmatram ga.
Isti je kao i prije. Bez promjena. Bila sam zbunjena. Šta se zbilo?
Sljedećih dana ponavljala sam postupak, ali se ništa ne
dogodi. Posumnjala sam u sve , i to pripisla snu. Zaboravih na to.
Bilo je podne kad sam ušla u šumu u kojoj zapazih isti
onakav hrast kao u mom dvorištu. Gledala sam ga trenutak-dva.
Požurih njemu. Obgrlih ga. Zažmurih. Zavrtje se šuma
oko mene. Kao da sam na vrtešci. Kao da sam u svemiru. Zaljulja se stablo i
zašušta lišće. Dugo je trebalo da se ukaže slika.
Sama sam. Jašem na konju u istoj onoj kraljevskoj
odeći. Držim krunu. Osvrćem se. Snažan vjetar udara u mene. Opirem se .
Pokušava da me povuče kao ljušturu. Uspijeva mu. Vrtlog me odnosi.
Onda, iznenadno, sve se utiša. Opet se držim za hrast.
Nema ni zvuka ni slike. Otvaram oči. Puštam hrast. Kao da ništa bilo
nije. Shvatam, tu se završilo nešto. Ili je počelo nešto. A moj hrast
je nikao da me poveže s tim.
Danima sam razmišljala kako da riješim tajnu. Kad sam
bila spremna ( a to sam otkrila po naglom htjenju) , prišla sam hrastu i
naslonila se leđima na njega. Negdje sam pročitala da se tako prenosi
energija iz stabla koja je čovjeku važna.
Sklopila sam oči opustila se i pomislila da hoću da
saznam šta mi se desilo.
Osjetila sam prenos energije. Nešto mi je toplo prostrujalo
tijelom. Opustilo me, pripremilo.
Nastavila se radnja koju sam vidjela u šumi. Iznad mene
pojavila se vila i mahnuvši štapićem stvorila je vrtlog koji me je odnio –
spasio od potjere.
Spustio me u dvorište. Moje . Ovo u kom sam sada. Tu
sam bezbjedna. Ali ništa kraljevsko nema na meni. Obična sam žena. Odjeću i
krunu spuštam u kraj dvorišta gdje je sada hrast.
Živim kao čobanica. Čuvam ovce. Tjeram ih na rijeku.
Kupam se u njoj. Oko mene vile. Zajedno igramo kolo , prskamo se vodom. One
me paze. To se vidi.
Znači, ja sam kraljica pretvorena u pastiricu! Sad
treba da mi se desi obrnuto.
Pri odvajanju od stabla zapazih da se hrast mnogo
ljulja. Smanjuje se. Čak mi mahnu jednom granom, kao rukom.
Nesta ga , a na njegovo mjestu pojavi se moja odjeća i
kruna.
Oblačim se . Kad spustih krunu na glavu pojavi se konj.
Sjedam. Galopiram. Dugo. Opet vrtlog. Ulazim u dvoranu sa kraljem na ples.
Dvorjani se razmakoše napravivši nam prolaz. Plešemo kao onda. Narod me gleda
s ljubavlju . Srećan. Ispunjen.
Sad znam da sam posljednja bosanska kraljica čija će
vladavina dugo trajati i da će me uvijek pamtiti jer sam posebna.
|
Az utolsó bosnyák királynő
Megjegyezte
a fű. Megjegyezték a madarak. Megjegyezte az erdő. Megjegyezték a hangyák.
Megjegyeztem én is…
Hárs. Udvarunkban
nőtt. Egyedül. És gyorsan nőtt, pedig köztudott, lassan nő. Senkit sem
zavart. Mindig csodáltam, azon a helyen nőtt, ahonnan nem kell áthelyezni.
Napsütéses
délután volt. Különleges. Váratlanul hozzá mentem, átkaroltam, fejemet
ráhajtottam. Éreztem, ahogy gyökérzete jobb fülemen rajzolódik. Jól esett.
Szorosan fogtam, mintha így kellett volna. Szemem behunytam. Zeneszó
hallatszott és még kérdeztem, valóság-e vagy csak képzelet, de felerősödött.
Kellemes. Nyugtató. Tánczene. Tisztán hallottam a lépteket és már láttam az
épület boltozatát és a vendégeket. Táncoltak. Istenem, milyen szép! Melyik
kor? A ruhák után próbáltam meghatározni. És íme! Én is ott vagyok! Milyen
ruhában? Fejemen korona! Királynő vagyok! Aki velem táncol, valószínű a
király. Igen, ő az!
Meghajolt,
a zene elhallgatott. Bal oldalamról közeledett, mindketten meghajoltunk. Ó,
milyen szép vagyok!
Valaki
hozzám jött, meghajolt előttem iás a földre nézve suttog valamit.
Üzenet.
Fontos!
Szinte
megdermedtem. „Gyorsan, gyorsan”, karomat megragadva kiáltotta a király. A
termen, a vendégek által szabaddá tett területen keresztül szaladunk.
Menekülünk. Mögöttünk fegyverek dörögnek. Sikoly. Mi eltűnünk. És eltűnik a
kép. És a hang.
Érzem,
fogom a tölgyet és a történet folytatására várok. Sehol semmi. Hiába várok és
a tölgyet még szorosabban ölelem. Érzem, ahogy lélegzek. Fegyorsultan.
Sokáig
vártam, de semmi sem történt.
Szemem
kinyitom. Mintha álmodnék. Magyarázatra várva a tölgy mellett álltam, de ő
mintha semmit sem sem tudna. Elmozdulok a tölgy mellől. Figyelem. Mint
ezelőtt, ugyan olyan. Nem változott. Zavarban voltam. Mi történt?
Megismételtem
az eljárást a következő napokban, de semmi sem történt. Mindent kétségbe
vontam, az álom számlájára írtam. Elfeledtem.
Délután
volt, mikor az erdőben sétálva az udvaromban lévő tölgyhöz hasonlót találtam.
Pár pillanatig méregettem. Oda siettem. Megöleltem. Szemem lehunytam. Forgott
velem az erdő. Mintha körhintán lennék. Mintha az űrben lennék. Megmozdult a
fa, susogtak a levelek. A kép hosszú idő után jelent meg.
Egyedül
vagyok. Ugyan abban a királyi ruhában lovagolok. Tartom a koronát.
Körülnézek. Erős a szél. Ellenállok. Kagylóhéjként akar magával vinni.
Sikerrel. Elvitt az örvény.
Azután,
hirtelen, minden elcsendesült. Ismét a tölgyet tartom. Se hamg, se kép.
Szemem kinyitom. A tölgyet elengedem. Mintha semmi sem történt volna.
Megértettem, itt valami véget ért. Vagy elkezdődött. A tölgy meg azért nőtt,
hogy összekössön azzal a valamivel.
Napokig
törtem a fejem, a titkot hogyan fejtsem meg. Mikor eljött a pillanat
(megéreztem), hátammal a tölgyhöz dőltem. Valaholt azt olvastam, az ember
számára fontos fából az energia így kerül át.
Behunyva
szemem akartam megtudni, mi történt velem.
Éreztem
az energia-átvitelt. Testemen valami megség futott át. Megnyugtatott,
felkészített.
Folytatódott
az erdőben látott cselekvés.
Ismét
megjelent a tündér, varázspálcája intésére örvény keletkezett és elvitt –
megmentett az üldözőktől.
Udvarunkba
tett le. Abba, amelyben most vagyok. Itt biztonságban vagyok. De rajtam semmi
királyi sincs. Mindennapi asszony vagyok. A koronát a ruhával együtt az
udvarba tettem, ahol most a tölgy áll.
Pásztorlányként
élek. Bárányokat őrzök. A nyájat a folyóba terelem. Fürdök. Tündérek vesznek
körül. Együtt járjuk a kólót, csapkodjuk egymást. Vigyáznak rám.
Tehát
pásztorlánnyá változott kirlynő vagyok! Most valami másnak, ellentétesznek
kell történnie.
A
tölgytől elválva észrevettem, kileng. Töpörödik. Egy ágával, mintegy kézzel,
intett is.
Eltűnt,
helyén ruhám és koronám jelent meg.
Felöltözök.
A koronát fejemre téve egy ló is megjelent. Ráültem. Vágtatunk. Hosszan.
Ismét
örvény. A királlyal együtt a terembe lépek. Utat nyitottak a meghívottak.
Táncolunk, mint akkor. Szeretettel néznek reám az emberek. Boldogan.
Elégedetten.
Most
tudom, hatalmát sokáig megtartó, utolsó bosnyák királynő vagyok és mert
különleges is, örökre megjegyeznek.
Fordította:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése