Dragica Draga Grbić Војводино – Vajdaság

 

Dragica Draga Grbić Sarajevo 6. april 1946. –

Војводино   Са лијеве стране мога срца Цвјетају сунцокрети Са десне пшеница зри Моје срце у сред Војводине Расте као кукуруз Својеглаво Високо Надвисило сва поља Па надгледа Као са брда У Босну Недостаје му Ријека шума пропланак Пресадили га овдје А оно би тамо да зри   Војводино Прегазила бих ја тебе Ал си дуга и широка Нема краја твоме зрноплету До поднебесја миришу Хљебови твоји Да се посијем у бразду И изникнем млада Сазрела бих у теби

Vajdaság   Szívem bal oldalán Napraforgó virágzik Jobb oldalán búza érik Szívem Vajdság közepén Kukoricaként nő Makacsul Magasra Minden kaszálót túlnő És szemlél Mint a hegyekről Boszniában Hiányoznak A folyók az erdők a fennsíkok Mindent átültetnék Az meg ott érjen   Vajdaság Elgázolnálak De hosszú vagy és széles Mindenütt érett mezők várnak A horizont Kenyérillattal telt Ha egy barázdába vetném magam És fiatalként megjelennék Meg benned érnék   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Dragica Draga Grbić Riječ – A szó

Dragica Draga Grbić Sarajevo 6. april 1946. –

Riječ I puna I prazna I hvala I kazna I uzlet I pad  I prelom I slad Riječ I sablja I med I put I led I kletva I žetva Riječ Sve javi Ne zaboravi Prvo biješe Riječ I crna I bijela Riječi Puna zdjela

A szó Kemény is Üres is Köszönet is Korholás is Szárnyalás is Zuhanás is Törés is Nyalánkság is A szó Kard is Méz is Út is Jég is Rontás is Aratás is A szó Ne feledd Mindent jelent Eredendően A szó Fekete is Fehér is Szavak Tele edény Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Dragica Draga Grbić Poslednja Bosanska kraljica – Az utolsó bosnyák királynő

Dragica Draga Grbić Sarajevo 6. april 1946. –

Poslednja Bosanska kraljica Pamti trava. Pamte ptice. Pamti šuma. Pamte mravi. Pamtim i ja… Hrast. Nikao je na kraju dvorišta. Sam. I brzo odrastao, iako se zna da on sporo raste. Nikom nije smetao . Uvijek sam se čudila kako je nikao na pravom mjestu, odakle ga ne terba pomjerati. Bilo je sunčano podne. Nekako posebno. Neočekivano, prišla sam mu, obgrlila ga i naslonila glavu na njega. Osjetila sam kako mi se njegova kora ocrtavala na desnom uvu. Godilo mi je . Čvrsto sam se držala kao da tako mora . Sklopila sam oči. Začula sam muziku i dok sam se pitala da li je to stvarno, ili mi se pričinjava, muzika se pojačavala. Ugodna. Opuštajuća. Muzika za ples. Jasno sam čula plesne korake i ugledala svod zgrade i zvanice. Plesali su. Bože, kako je lijepo! Koji je to vijek? Pokušavala sam odrediti po odjeći. I, gle! Eno, i mene! Kako sam to obučena? Sa krunom na glavi! Pa ja sam kraljica! Ono mora da je kralj što pleše sa mnom.  Da, on je! Naklonio se i muzika utihnu. Priđe mi s lijeve strane i oboje se poklonismo. Jao , kako sam lijepa ! Neko mi prilazi, naklanja se  i nešto šapće gledajući u pod. Poruka. Važna! Neznatno se ukočih. “Brzo, brzo”,viknu kralj, zgrabivši  me za ruku. Trčimo kroz dvoranu, kroz slobodan prostor, jer se svi prisutni razmakoše. Bježimo. Iza nas zazveča oružje.  Vrisak. Mi nestasmo. I slike nesta . I zvuka. Osjećam da se držim za hrast i čekam da se nastavi radnja. Ali nema ničeg. Uzalud čekam i još jače stišćem hrast. Osjećam svoje disanje. Ubrzano. Dugo sam čekala, ali se ne dogodi ništa. Otvorih oči. Kao da sam sanjala. Stajala sam pored hrasta očekujući da pronađem objašnjenje, a on , kao da ne zna ništa. Odmakoh se od njega. Posmatram ga. Isti je kao i prije. Bez promjena. Bila sam zbunjena. Šta se zbilo? Sljedećih dana ponavljala sam postupak, ali se ništa ne dogodi. Posumnjala sam u sve , i to pripisla snu. Zaboravih na to. Bilo je podne kad sam ušla u šumu u kojoj zapazih isti onakav hrast kao u mom dvorištu. Gledala sam ga trenutak-dva. Požurih njemu. Obgrlih ga. Zažmurih. Zavrtje se šuma oko mene. Kao da sam na vrtešci. Kao da sam u svemiru. Zaljulja se stablo i zašušta lišće. Dugo je  trebalo da se ukaže slika. Sama sam. Jašem na konju u istoj onoj kraljevskoj odeći. Držim krunu. Osvrćem se. Snažan  vjetar udara u mene. Opirem se . Pokušava  da me povuče kao ljušturu. Uspijeva mu. Vrtlog me odnosi. Onda, iznenadno, sve se utiša. Opet se držim za hrast. Nema ni zvuka ni slike. Otvaram oči. Puštam hrast. Kao da ništa bilo nije.  Shvatam, tu se završilo nešto. Ili je počelo nešto. A moj hrast je nikao da me poveže s tim. Danima sam razmišljala kako da riješim tajnu. Kad sam bila spremna ( a to sam otkrila po naglom htjenju) , prišla sam hrastu i naslonila se leđima na njega. Negdje sam pročitala da se tako prenosi energija iz stabla koja je čovjeku važna. Sklopila sam oči opustila se i pomislila da hoću da saznam šta mi se desilo. Osjetila sam prenos energije. Nešto mi je toplo prostrujalo tijelom. Opustilo me, pripremilo. Nastavila se radnja koju sam vidjela u šumi. Iznad mene pojavila se vila i mahnuvši štapićem stvorila je vrtlog koji me je odnio – spasio od potjere. Spustio me u dvorište. Moje . Ovo u kom sam sada. Tu sam bezbjedna. Ali ništa kraljevsko nema na meni. Obična sam žena. Odjeću i krunu spuštam u kraj dvorišta gdje je sada hrast. Živim kao čobanica. Čuvam ovce. Tjeram ih na rijeku. Kupam se u njoj. Oko mene vile. Zajedno igramo kolo , prskamo se vodom. One me paze. To se vidi. Znači, ja sam kraljica pretvorena u pastiricu! Sad treba da mi se desi obrnuto. Pri odvajanju od stabla zapazih  da se hrast mnogo ljulja. Smanjuje se. Čak mi mahnu jednom granom, kao rukom. Nesta ga , a na njegovo mjestu pojavi se moja odjeća i kruna. Oblačim se . Kad spustih krunu na glavu pojavi se konj. Sjedam. Galopiram. Dugo. Opet vrtlog. Ulazim u dvoranu sa kraljem na ples. Dvorjani se razmakoše napravivši nam prolaz. Plešemo kao onda. Narod me gleda s ljubavlju . Srećan. Ispunjen. Sad znam da sam posljednja bosanska kraljica čija će vladavina dugo trajati i da će me uvijek pamtiti jer sam posebna.

Az utolsó bosnyák királynő Megjegyezte a fű. Megjegyezték a madarak. Megjegyezte az erdő. Megjegyezték a hangyák. Megjegyeztem én is… Hárs. Udvarunkban nőtt. Egyedül. És gyorsan nőtt, pedig köztudott, lassan nő. Senkit sem zavart. Mindig csodáltam, azon a helyen nőtt, ahonnan nem kell áthelyezni. Napsütéses délután volt. Különleges. Váratlanul hozzá mentem, átkaroltam, fejemet ráhajtottam. Éreztem, ahogy gyökérzete jobb fülemen rajzolódik. Jól esett. Szorosan fogtam, mintha így kellett volna. Szemem behunytam. Zeneszó hallatszott és még kérdeztem, valóság-e vagy csak képzelet, de felerősödött. Kellemes. Nyugtató. Tánczene. Tisztán hallottam a lépteket és már láttam az épület boltozatát és a vendégeket. Táncoltak. Istenem, milyen szép! Melyik kor? A ruhák után próbáltam meghatározni. És íme! Én is ott vagyok! Milyen ruhában? Fejemen korona! Királynő vagyok! Aki velem táncol, valószínű a király. Igen, ő az! Meghajolt, a zene elhallgatott. Bal oldalamról közeledett, mindketten meghajoltunk. Ó, milyen szép vagyok! Valaki hozzám jött, meghajolt előttem iás a földre nézve suttog valamit. Üzenet. Fontos! Szinte megdermedtem. „Gyorsan, gyorsan”, karomat megragadva kiáltotta a király. A termen, a vendégek által szabaddá tett területen keresztül szaladunk. Menekülünk. Mögöttünk fegyverek dörögnek. Sikoly. Mi eltűnünk. És eltűnik a kép. És a hang. Érzem, fogom a tölgyet és a történet folytatására várok. Sehol semmi. Hiába várok és a tölgyet még szorosabban ölelem. Érzem, ahogy lélegzek. Fegyorsultan. Sokáig vártam, de semmi sem történt. Szemem kinyitom. Mintha álmodnék. Magyarázatra várva a tölgy mellett álltam, de ő mintha semmit sem sem tudna. Elmozdulok a tölgy mellől. Figyelem. Mint ezelőtt, ugyan olyan. Nem változott. Zavarban voltam. Mi történt? Megismételtem az eljárást a következő napokban, de semmi sem történt. Mindent kétségbe vontam, az álom számlájára írtam. Elfeledtem. Délután volt, mikor az erdőben sétálva az udvaromban lévő tölgyhöz hasonlót találtam. Pár pillanatig méregettem. Oda siettem. Megöleltem. Szemem lehunytam. Forgott velem az erdő. Mintha körhintán lennék. Mintha az űrben lennék. Megmozdult a fa, susogtak a levelek. A kép hosszú idő után jelent meg. Egyedül vagyok. Ugyan abban a királyi ruhában lovagolok. Tartom a koronát. Körülnézek. Erős a szél. Ellenállok. Kagylóhéjként akar magával vinni. Sikerrel. Elvitt az örvény. Azután, hirtelen, minden elcsendesült. Ismét a tölgyet tartom. Se hamg, se kép. Szemem kinyitom. A tölgyet elengedem. Mintha semmi sem történt volna. Megértettem, itt valami véget ért. Vagy elkezdődött. A tölgy meg azért nőtt, hogy összekössön azzal a valamivel. Napokig törtem a fejem, a titkot hogyan fejtsem meg. Mikor eljött a pillanat (megéreztem), hátammal a tölgyhöz dőltem. Valaholt azt olvastam, az ember számára fontos fából az energia így kerül át. Behunyva szemem akartam megtudni, mi történt velem. Éreztem az energia-átvitelt. Testemen valami megség futott át. Megnyugtatott, felkészített. Folytatódott az erdőben látott cselekvés. Ismét megjelent a tündér, varázspálcája intésére örvény keletkezett és elvitt – megmentett az üldözőktől. Udvarunkba tett le. Abba, amelyben most vagyok. Itt biztonságban vagyok. De rajtam semmi királyi sincs. Mindennapi asszony vagyok. A koronát a ruhával együtt az udvarba tettem, ahol most a tölgy áll. Pásztorlányként élek. Bárányokat őrzök. A nyájat a folyóba terelem. Fürdök. Tündérek vesznek körül. Együtt járjuk a kólót, csapkodjuk egymást. Vigyáznak rám. Tehát pásztorlánnyá változott kirlynő vagyok! Most valami másnak, ellentétesznek kell történnie. A tölgytől elválva észrevettem, kileng. Töpörödik. Egy ágával, mintegy kézzel, intett is. Eltűnt, helyén ruhám és koronám jelent meg. Felöltözök. A koronát fejemre téve egy ló is megjelent. Ráültem. Vágtatunk. Hosszan. Ismét örvény. A királlyal együtt a terembe lépek. Utat nyitottak a meghívottak. Táncolunk, mint akkor. Szeretettel néznek reám az emberek. Boldogan. Elégedetten. Most tudom, hatalmát sokáig megtartó, utolsó bosnyák királynő vagyok és mert különleges is, örökre megjegyeznek. Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://bhfantasy.wordpress.com/2011/05/16/dragica-grbic-draga/