Turczi István Tata 1957. október 17. –
napot, ezt a testet, ezt a kávét. Roncsok közt lavírozok a
fürdőszobáig. Az egyik roncs este még vers volt, a másik
vacsora. Az öltözködés nehezen megy, a mobilt sem veszem
fel, berregj csak. Lassan minden, ami van, amim van,
elmorzsolható. Törlődnek a számok, a képek, az arcok. Sok
mindennek kellett volna megmaradnia, hogy ez ne így
legyen. Az ember nem csapja be magát bizakodással. Az őszt
sem zavarja, hogy ősz van, kopár, hideg, csontig hatoló. A
színek nyesett szárnyai a maradék reggeli fénnyel mind
beleolvadnak a földből kiálló fákba. Annak lenni, aki nyitja-
csukja a tenyerét, olykor a kaktuszaihoz beszél, ráér és
elteszi a bőröndöket. Aki rágyújt, és hosszan nézi a
füstszürkén virágzó ég füvét. Figyelni, miközben kint zajlik a
vezeklő rohanás. Nem csinálni semmit végre, csak létezni, a
létezést csinálni.
Nakon buđenja prođe nekoliko minuta dok taj dan, to telo, tu
prolazim. Jedna od olupina uveče još je pesma bila, a druga
večera. Teško se oblačim, ni mobilni telefon ne dižem, neka
samo zvoni. Polako sve što postoji, što posedujem, može se
smrviti. Brojevi, slike, lica jednostavno se brišu. Stvarno
puno toga bi trebalo sačuvati a da to tako ne bude. Čovek
sebe sa uzdanjem neka ne vara. Jesen se ne brine što je
jesen, pust, hladan što do kosti prodire. Osakaćena krila
boja sa preostalom jutarnjom svetlosti u drveća koja iz zemlje
strše se stapaju. Treba biti onaj koji šaku otvara-zatvara, koji
put sa svojim kaktusima priča, ima vremena i kofere
posprema. Onaj, koji poput dima sivu procvetalu travu neba
dugo posmatra. Posmatrati dok u isto vreme vani pokorena
jurnjava se odvija. Konačno ništa ne činiti, samo postojati,
postojanje činiti.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése