Duška Vrhovac Banja Luka
24. mart 1947. –
Drugovi Moji drugovi ponovo čitaju svete knjige. Deca im rastu, žene ih napuštaju, vera u sopstvenu genijalnost opada.
Neki su pojeli sami sebe. Neke su pojeli drugi. Retki se još otimaju i sebi i drugima, iznalaze nove i zaboravljene molitve, došaptavaju se s prošlim i budućim i veruju da im je u uzdrhtalom svetu samo telo smrću ugroženo.
Moji drugovi se više ne smeju široko, ne veruju jedni drugima i nemaju zajedničke ciljeve ni poglede na svet.
Mada su svi pojedinci i drugovi jedni hoće sve, drugi neće ništa, a svi zajedno se jedino slažu da su im drugi skrojili kapu i da im je svima tesna.
Pri iznenadnim susretima, na sastancima sa drugim drugovima, tek usput nostalgično zaključe da proleće kasni i da sada sleće još samo među mlade, one što još nisu stigli ni dobiti ni izgubiti.
|
Barátok Barátaim
ismét szent könyveket olvasnak. Gyerekeik
nőnek, a nők
elhagyják őket, saját
zsenialitásukba vetett hitük oda. Van
aki önmagát falta fel. Van
akit mások faltak fel. Önmagukkal
és másokkal kevesen dacolnak, új és
elfeledett imádságokat találnak, a
múlt- és jövőbelivel suttognak és
hiszik, ebben a felkavart világban testüket
csak a halál fenyegeti. Barátaim
mosolya többé nem széles, egymásnak
nem hisznek, közös
céljuk, egységes világnézetük
nincs. Jóllehet
mindannyian egyének és barátok, egyesek
mindent akarnak, mások
éppen semmit, de
egyetlen egy dologban egyetértenek, sorsukat
mások szabták és
igencsak szűkre. Váratlan
találkozásokkor, baráti
összejöveteleken visszavágyva
nyugtázzák, késik
a tavasz, most csak a
fiatalok közé száll, azok közé, akik még
nem érkeztek se nyerni se veszíteni. Fordította:
Fehér Illés
|
Izvor: http://www.duskavrhovac.com/knjige/godine/tako.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése