Aranyi László
Keszthely 1957. április 26. –
Rendhagyó haibun
Világéletemben irtóztam attól,
ami szabályos, ép-egész, banális, érthető,
átlátható, tiszta,
egynemű.
Minden más, mint ahogy érzékeljük.
Hiába
változtatunk nézőpontunkon,
a kép nem teljes, valamit valami örökké eltakar.
Jégdarabkákká töredező a megismert,
csak az
önkényünk által kiragadott,
a változó öröklétbe konzervált elemeit ismerjük el tudásunkként.
(Mondják, van, vagy volt a poharunkban valami…
Dehogy… Üres a kezdetektől…)
Nem
látjuk a kísértetszerűt, a megnyilvánulások mögött
óvatosan megbúvót,
a fáklyánk
fénykörén túli élő, s előttünk
összezáruló
sötétség csodáit.
„Hű, de ostobára sikeredett az emberszabású” – legyint
bosszúsan
a
megsántult, patás és körmös Úr… Miért nem a gyík, a pók,
vagy a darázs lett teremtő
erejű?
S
Babalon Úrnő tovább őrzi titkait.
Áttetsző,
bíbor fátyla mögül jóízűen röhög rajtunk.
Forrás: https://www.szovetirodalom.com/2021/05/15/aranyi-laszlo-rendhagyo-haibun/
Nepravilan haibun1
Od pamtiveka sam se od
svega grozio
što je pravilan, čitav,
banalan, razumljiv,
providan,
čist, istorodan.
Sve je
drugačije no što osećamo.
Zalud menjamo naše gledište,
slika
nije čitava, nešto se nečim uvek zaklanja.
Upoznato
na komade leda se razbija,
samo što je samovoljno istrgnuto,
u
promenljivu večnost konzervirane elemente priznajemo znanjem.
(Tvrde, u našoj
čaši nešto ima odnosno bilo je…
Nikako… Od početka
je prazna…)
Ne primećujemo ono što je nalik
utvari, što se iza pojava
oprezno
skriva,
izvan delokruga svetlosti naše baklje,
ispred nas
zatvarajuća čuda tame.
„Do
vraga, čovekolik kako je samo bedast” – odmahuje
hrom, papkar i nokat Gospodin ljutito …
Stvaralačku snagu
zašto nije gušter,
pauk ili stršljen dobio?
I Gospođa Babalon svoje tajne
dalje čuva.
Iza svog prozirnog, rumenog skuta nas sa
užitkom ismejava.
1 Haibun je u pravilu kombinacija odlomaka pripovedne
ili esejističke proze stopljene s haiku.
Fordította:
Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése